Szeretni Valakit, Akit...

Szeretni Valakit, Akit...


Oly lassan telik az idő, és mindig akkor, amikor fontos lenne hogy gyorsan teljen.
Minden eltelt perc, óra, nap, egyre közelebb hoz hozzá, mégis úgy érzem túlságosan távol vagyok tőle ahhoz...hogy igazán boldoggá tehessem őt.
Kint lágyan süt a nap, madarak csiripelnek, de mégis valami ürességet érzek magamba, amit senki nem tud betölteni...
Várni valamire, ami lehet sose jön el, vágyódni valamire amit sose kaphatsz meg, melletted van de nem lehet sohase a tiéd...
Végre eljön a nap, amire sokat vártam, boldog vagyok, de mint minden a boldogság is mulandó szeszély...
Kicsit zavartan üldögélek mellette, nem merek felé nyúlni, pedig oly szorosan magamhoz ölelném és sose engedném el.
Boldoggá tenni amíg csak élek, de nem tehetem, nem tehetem mert ő így is boldog, nélkülem.
Gyengéden odabújok hozzá, szorosan magához ölel, végigsimít az arcomon és megcsókol. Oly vadan, oly forrón, mégis fáj...fáj, mert nem tarthat örökké.
Gyengédsége végigfut a testemen, belém csap mint a villám, és elillan, mint a hűs szellő amit a nyakamra lehelt.
Hozzá dörzsölődik szúrós arca az arcomhoz, gyengéden végigsimít a hasamon forró kezével, kicsit összeszorul a szívem, de ezt a pillanatot sose felejtem.
Vad forró csókja feltüzeli testem, a vágytól ég minden egyes porcikám, boldog vagyok, igen boldog, de a szívem sajog, mert nem örök a boldogságom.
Ülök az ölébe gyengéden átölelve, érzem hogy szeretnek, érzem hogy fontos vagyok valakinek, mégis az elmémbe motoszkál egy kis keserűség, hogy ez...nem valóság csak egy álomkép ami egyszer szétszakad, és örök sötétségbe borul.
Fölállok és az ágyamhoz megyek, lefekszem és ő fölém ágaskodik, érzem forró leheletét, érzem meleg kezét a testemen, megremegek, de ordítani tudnék, fáj a lelkem, mégis most boldog volnék?
Forró nyelve végigfut a hasamon, szenvedélyes nyögésem visszhangosan hallom, a testem ellazul, mennyországba érzem magam.
Ahogy forró teste az enyémhez simult, lágy hangja a fülembe simult, szerettem, szerettem azt amit csinált, de szó se jött ki torkomon, csak élveztem amit csinált.
Lejjebb csúsztam és kényeztetni kezdtem, hangos nyögése a lelkembe égett, mély és szenvedélyes, olyan, amit egész életembe hallgatnék ha lehetne.
Nagy ordítása hallatszott a délutáni napsütésbe, lefeküdtem a mellkasára és a szívverését hallgatva, kis szomorúság hatolt a lelkembe.
Oly közel vagyunk egymáshoz, mégis messze érzem magam tőle, mert tudom, tudom, hogy soha nem lehetek örökké a két keze közé zárva.
Nem érezhetem minden reggel és este bódító csókját, gyengéd érintését, selymes hangját.
Újra megcsókol, rám mosolyog és lejjebb csúszik, forró nyelvével végig nyal tetőtől talpig, minden mozdulat, minden érintés, oly forró oly meleg, a mennyországba repít, de ha vége oly szomorúság hasít a testemen végig.
Ordításom messze hallatszik, a testem megfeszül, érzem minden porcikám.
Kifekszek az ágyra, és minden élet kiszáll a testemből, gyengéden odabújik mellém, és jó szorosan magához ölel, bárcsak, bárcsak sose lenne vége e pillanatnak, de sajnos minden mi jó mulandó...
Fölülök vele szembe, és belenézek a szemébe, fáj a szívem de nem tehetek ellene.
Újra megcsókol, falhoz nyom, érzem a szeretetét, bár örökké érezhetném minden egyes érintését.
Annyira puha és ölelni való, szeretnék minden reggel, és minden este vele kelni, és vele feküdni.
Szalad az idő, gyorsan telik, máris mennie kell, és újra összeszorul a szívem.
Utoljára elkap, és megölel úgy...mint eddig még soha senki...
Sírni tudnék, de magamba tartom, megtanultam hogy nem mutathatom ki mit érzek, mert bele is bukhatok.
Utolsó csókja mélyen belém égett, végigsimít arcomon, és kilép az ajtómon.
Elkísérve őt, járt az agyam, hogy mért? Mért kell olyat szeretnem, akit tudom sose kaphatok meg...?
Kedves szívmelengető hanga körbeölel engem. Szomorú a búcsúzás de muszáj, utolsó ölelése még kicsit fáj, látom őt a távolba elmenni, kicsit elszomorodom, halvány könnycsepp folyik le az arcomon.
Hazafelé tartva elgondolkozom, tovább mentem a házamon, de visszafordulni már nem akarok, megyek a semmibe, az örök homályba, felejteni minden fájdalmas szomorú érzésem, amit szereztem ebbe a világba.
A semmibe érve elnézek a messzeségbe, mindenhol kihaltság, magány, és köd, de mást nem remélve, lefekszek a földre, bámulok a semmibe, és várok, várok arra ami soha nem jön el...