Másik Világ - 2. Fejezet

Version:1.0 StartHTML:0000000168 EndHTML:0000036425 StartFragment:0000000468 EndFragment:0000036408

Másik Világ – 2. Fejezet

Másnap arra kelek, hogy Lucyle ágaskodik felettem, és néz agyon cicomázott arcával.

• Jó reggelt álomszuszék – mondta mosolyogva. Sopping idő van. - mondta csillogó szemekkel.

• Mi-milyen idő? - kérdeztem ijedten.

• Vásárlás – ordította úgy, hogy még Moszkov is megugrott.

Elfehéredtem...

• Ejnye mért lettél ilyen fehér? - nézett rám kérdően. De semmi probléma. - csillant fel a szeme. Egy kis smink mindenre gyógyír.

Felpattantam, és a sarokba húzódtam, mielőtt Lucyle kidekorált volna...

• De én nem mehetek ki ilyenkor – mondtam hevesen. Megperzselődik a bőröm.

• Megoldjuk drága zombim – vigyorgott rám.

• Mégis hogy?

• Elfedjük az egész tested, veszel baseball sapkát, és máris no problem.

…..

• Mint ha ez ilyen egyszerű lenne... - mondtam közönyösen.

• Ilyen egyszerű – lépett oda hozzám, és karolt át.

Néha...ijesztő ez a lány...De inkább nem ellenkezek, mert nagy ereje van, és összecsomagol, és én még élni akarok.

• Jól van...Mennyünk... - böktem ki.

Csillogó szemekkel a nyakamba ugrott, és láttam a szemem előtt, ahogy ássák meg a sírom...

Bár halhatatlan vagyok, de azért fájdalmat én is érzek...

Gyorsan összekaptam magam, mielőtt Lucyle hirtelen kirántana engem a napfényre, és sült húst csinálna belőlem...

Bebugyoláltam magam, de szerencsére nem volt olyan nagy napfény.

Lucyle ugrálva ment mellettem, mint egy kislány, aki új ruhát kap.

Voltaképp stimmelt is az összkép...

Megtorpantam, amikor megláttam azt a hatalmas nagy plázát...

• Muszáj nekem ide bemennem? - kérdeztem vonakodva. Túl sok a tömeg.

• Igen muszáj – rángatott be.

Kellemetlenül éreztem magam, hogy mindenki minket bámult, mint ha egy házaspár lettünk volna...

Ide oda rángatott engem, egyik boltból a másikba, és már annyira megpakolt a sok csicsás fodros táskákkal, hogy majdnem megszakadtam...

• Ez a rózsaszín terror – suttogtam halkan, nehogy meghallja, és és beletegye drága fejem az egyik díszes zacskójába...

Nagy nehezen, több órás „shoppingolás” után végre kimehettem, hogy egy kis friss levegőt szívhassak, a sok parfümbomba boltok után...

Nem is gondoltam volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok, hogy kint lehetek a napon...

• Annyi csini új rucit vettem – ujjongott Lucyle.

• Most bújik elő belőled az igazi pláza picsa – mondta gúnyosan, és máris a fejem fogtam, mielőtt megint nyakon vágna.

De most valamiért nem kaptam.

• Mi a baj Lucyle?

• Nem értheted... - mondta elhalóan. Olyanokkal mint én, nem tudok barátkozni...mert nem érzem magam odavalónak...

Meglepődtem.

• Lehet hogy ők nem barátkoznak veled – mondtam bizonytalanul. De én igen – nyújtottam oda kissé megperzselődött kezem.

Rám mosolygott, megfogta a kezem, és olyan szorosan magához ölelt, hogy majdnem eltörte a gerincem...

• Tudtam...hogy a szeretet néha fáj – préseltem ki a tüdőmből. De azt nem, hogy ennyire... - mondtam levegő után kapkodva.

• Bocsi – mondta pironkodva. Csak még...Sose volt ilyen barátom mint te.

Össze borzoltam csodásan megfésült haját, és rámosolyogtam.

Gyomrossal díjazta, átkarolta a kezem, és elindultunk végre egy árnyékos, hűvös helyre, mielőtt a bőröm semmivé lenne...

Leültem egy fa alá, és hagytam, hogy a szél hűvös ölelése magába fogadjon, és hogy egy kicsit regenerálódjak.

Hirtelen furcsa, erőteljes szag csapta meg az orrom.

• Te is érzed? - kérdezte Lucyle.

• Igen. De mi lehet ez?

A szag terjengett körülöttünk, de nem tudtuk honnan jön, mert minden irányból lehetett érezni, azt a maró, vad szagot.

Vártunk estig, amíg jól be nem sötétedett, és előhívtuk Moszkovot a sötétség leple alól, hátha ő kitudja szimatolni honnan jön ez a szag.

Az éj leple alatt surrantunk ki Moszkov hátán.

Amilyen hatalmas volt, meg se kottyant neki a súlyunk.

Ide oda ugrált a házakon, és követte a szagot, mi meg az életünk árán kapaszkodtunk a szőrébe.

Hirtelen megtorpant egy magas, nagyon előkelő ház tetején.

• Lentről jön a szag – bökött Moszkov le az orrával egy ablakra.

• Biztos, hogy innen érzed? - kéredztem.

• Igen. Eddig még nem csalt a szimatom.

Értetlenül néztünk egymásra Lucyleval.

Nem hiszem, hogy egy ilyen előkelő házba, ilyen „szagos” lény rejtőzködne.

Leugrottunk az erkélyre, és benéztünk a szobába.

Mindenhol drága híres portrék borították a falat, hatalmas játékplüssök, és játékok hevertek mindenütt.

Nagy nehezen megláttam valakit, de kicsit meglepődtem...

Olyan korú fiú lehetett, mint mi, de mégis ilyen szobája van.

Teljesen átlagos fiúnak látszott, de a szag mégis innen jött.

Bizonytalanul bámultuk egy ideig, aztán elindultunk haza.

Amikor a szembelévő tetőn voltunk, hangos üvegcsörömpölést halottunk, és egyből a fiú erkélyére kapuk a fejünket.

Visszamentünk az erkélyre, és azt láttuk, hogy az egész szoba szét volt rombolva, mindenütt vérfoltok voltak, és az ablak teljesen ki volt törve.

Ami azt jelentette...Hogy valami nagyon nagy volt itt...

És elrabolta azt a fiút...

• Nagy valószínűséggel egy vérfarkas volt... - mondtam elgondolkodóan. Telihold van.

• De mit akarhat ettől a fiútól? - nézett rám Lucyle értetlenül.

• Nem tudom...Moszkov. - kiáltottam. Kövesd a szagot.

Ugráltunk egyik tetőről a másikra, de sehol se találtuk meg a fiút.

És a szag is kezdett egyre jobban távolodni.

Hatalmas vonítások hasítottak az éjszakába, néhol bánatosságot sugárzott, néhol dühöt.

Hirtelen Moszkov megtorpant.

Megláttuk mindhárman azt a hatalmas Vérfarkast, amit megvilágított a hold sápadt fénye.

Felénk fordult, és vér folyt a szájából.

• Sgitset...Segitst...Segítsetek! - nyögte nehezen ki.

Mindketten ledermedtünk...

Néztük, ahogy zabálta fel az embert, apró részletességgel, minden csont törését hallottuk, és a Vérfarkas testét vér borította.

Lemásztam Moszkovról, és bizonytalanul indultam el a Vérfarkashoz.

Kinyújtotta a kezét, és amikor belenéztem a szemébe...Majd megszakadt a szívem, olyan fájdalmat és magányt láttam benne...

Könnyek folytak a pofájáról, a szőrére rászáradt a vér, és ordított, ordított fájdalmasan az éjszakába.

Odaléptem hozzá, és megfogtam a mancsát.

Elhallgatott, és nézett rám hatalmas vérvörös szemekkel.

Egy szót se szólt, csak bámult rám, és szorította erősen a kezem.

Hirtelen átölelt, és szorosan a kabátomba kapaszkodott.

Vonítani kezdett újra, és mint ha valamit suttogott volna a fülembe:

• Kszönm...

Aztán elengedett, és úgy eltűnt a szemünk elől, hogy rá se eszméltünk...

Utoljára halottam még a vonítását, aztán csend telepedett az éjre.

Pár percig meg se mozdultunk, csak bámultunk magunk elé, mert nem tudtuk felfogni hirtelen mi történt...

Összeszedtük magunkat, és elindultunk haza.

Mindannyian nehezen hajtottuk álomra a fejünk, én még egy kicsit ébren voltam, és bámultam ki a teliholdra, amíg Lucyle meg Moszkov egymás mellett aludtak.

Kis idő múlva nekem is nyomta az álom a szemem, és nyugovóra tértem.

Másnap nem Lucyle sminkterrorjára ébredtem.

Egyedül voltam...Aminek örültem is meg nem is...

• Hova tűntek? - ordítottam.

Aztán amikor kimentem a tetőtérre, megláttam őket, és megnyugodtam valamelyest...

• Te bolond lány, azt hittem már elvitted sétálni Moszkovot – mondtam riadtan.

• Ennyire szőke azért még én se vagyok – mondta okosnak látszóan.

Moszkov elkezdett szaladni felém, és úgy ledöntött, hogy a csigolyáim is megroppantak...

• Ne Moszkov ne nyalj szét – mondtam nevetve. Megfulladok.

• Milyen édes – mondta gyönyörködve Lucyle. Kutyus és a gazdi.

  Nagy nehezen összeszedtem magam a sok szeretettől, és feltápászkodtam.

  Néztük hármasba a tájat, a napfelkeltét, és csak aztán eszméltem rá, hogy zombi vagyok, és egyből be is ugrottam az ablakomon, mielőtt porrá lennék...

  Hallom Lucyle hangos kacaját...

  A nap többi része viszonylag normálisan telt, Lucyle kitakarította a lakásnak nevezett padlásom, Moszkov a nap nagy részét átaludta, én meg azon a Vérfarkason agyaltam egész nap, amíg el nem jött az egyetem.

  Sétálgattunk be az egyetemre Lucyleval, ő átkarolta a kezem, én meg kínosan éreztem magam, szóval a szokásos, de hirtelen mindkettőnk orrát megcsapta megint az a szag...

• Az a vérfarkas itt van az iskolába. - suttogtam Lucyle fülébe. De vajon hol.

• Most nincs itt Moszkov hogy kiszagolja.

• Hát – mondtam önbizalom teljesen. Most magunkra maradtunk. Keressük meg együtt.

  Követtük a szagot, de amint észrevettük, hogy a mi termünkhöz vezetett, egyből lecövekeltünk...

Oly hirtelen léptünk be a terembe, hogy mindenki minket bámult, mint ha valami őrültek lennénk...

Gyorsan elvánszorogtunk a helyünkig, és leültünk...

A tanár jött, oktatott, mi meg totál össze voltunk zavarodva...

• Csak mi érezzük ezt a szagot? - suttogtam Lucylenak.

• Úgy látszik... - mondta közömbösen, és folytatta az írást.

  Engem nem hagyott nyugodni, és szünetekbe próbáltam követni a szagot, de minduntalan elvesztettem a nyomát...Vagy visszavezetett a terembe.

Nap vége volt, már mindenki elment, de mi még ott beszélgettünk Lucyleval, és észrevettük azt az egyedül üldögélő fiút az első sorba.

• Nincs kedved ide feljönni? - kiáltottam le neki.

  Ránk nézett, és felvonszolta magát.

  Leült velem szembe, kicsit félénken.

• Hová tűnt ez a lány? - kérdeztem.

• Nagyon aranyos fiúcska vagy – termett ott a fiú mögött Lucyle, és simított végig a nyakán.

• Te lány. A frászt hozod arra a szegény fiúra. Túlságosan nyakmániás vagy.

• Nyugi. Nem bántom. Nem ember.

Elkerekedett szemekkel néztem Lucylera aztán a fiúra.

Megint megcsapott az a szag, és akkor eszméltem rá.

• Te vagy az! - ugrottam fel. Te voltál a Vérfarkas.

Annyira zavarba volt, nem tudott szegény merre fordulni.

• Te bolond zombi, ne ijesztgesd már azt a szegény fiút – ölelte át Lucyle anyáskodóan a fiút.

• Igen, Vérfarkas vagyok, de nem vagyok büszke rá... - nyögte ki.

  Odaléptem hozzá, megfogtam gyengéden a kezét, és belenéztem a szemeibe.

Megint azt a fájdalmat láttam, amit akkor éjjel.

• Nem kell félned – mondtam szelíden. Mi nem közösítünk ki téged. - simogattam meg a kezét. MI is olyanok vagyunk, mint te.

  Végignézett rajtunk.

• Az a rózsaszín bombázó mögötted Lucyle. A nagyon vadító vagány Vámpír. Bár sokkal jobban néz ki, amikor vámpír – mondtam kuncogva, amit Lucyle megint taslival jutalmazott...

• Ez a bolond itt előtted – mondta Lucyle gúnyosan. Igor, a Zombi. Aki szeret napozni.

• Fúúúúúúú – ordítottam Lucylera és elkezdtem üldözni a terembe.

  Láttuk, hogy elmosolyodott.

• Láttuk, hogy nevettél – karoltuk át két oldalról. Mi a neved?

• Wolf – Suttogta halkan.

Elvigyorodtunk.

• Mi más is lenne? - mondtam hozzáértően.

  Végigsimítottan kissé érdes arcán.

  Elvörösödve nézett bele a szemeimbe.

• Jaj de aranyos – kiáltottam fel.

Lucyle furcsán nézett rám.

• Ilyet se halottam még tőled – nézett rám furcsán.

• Nem csak Te ujjonghatsz – mondtam vigyorogva.

• Ti állandóan piszkáljátok egymást? - kérdezte Wolf halkan.

• Mondhatni – mondtam. De mi csak így fejezzük ki az egymás iránti szeretetünk. - Vigyorodtam el. Remélem jó barátok leszünk. Simogattam meg Wolf fejét.

Rám mosolygott, bizonytalanul felállt, és megölelt.

Gyengéden átkaroltam, és apró könnycseppeket éreztem a vállamon.

Lucyle nagyon közel hajolt hozzám.

• Ne merd elcsábítani vagy megrontani ezt a fiút – mondta hevesen és elrántotta előlem Wolfot.

• Dehogy csábítom el – rántottam vissza.

  Szegény Wolf úgy megijedt...

Mindketten átkaroltuk, és kiléptünk az iskola falai közül.

Másik Világ - 1. Fejezet

Version:1.0 StartHTML:0000000168 EndHTML:0000040396 StartFragment:0000000468 EndFragment:0000040379

Másik Világ

Ebbe az elkorcsosult világba manapság már semmi se furcsa.

Az átlag emberek egy átlagos, folyamatosan nyüzsgő világot látnak, de nem látnak a plasztikus, tökéletesnek gondolt világ mögé, amibe én élek.

Az én világom merőben másabb, mint amit az egyszerű gyarló ember el tud képzelni.

A világ másik fele az, ami olyan dolgokat rejt, ami jobb, ha nem kerül ki a világ másik felébe, mert a világ összeomlana.

Nem feltétlenül lehet hogy rossz, de akkor is.

Amit már sok horrorfilmbe lehetett látni, a valóságba is előfordulhatnak azok.

Akár elhiszi valaki, akár nem, de Vérfarkasok, vámpírok, zombik, és egyéb a horrorfilmekbe megismert dolgok is előfordulhatnak.

Miért? Mert már régebben is szállingóztak olyan legendák, történetek amikbe ezek is előfordultak, de senki se hitt bennük, pedig léteznek, csak a sötétbe bujkálnak.

Én is ebbe a világba tartozok.

Mert én zombiként tengetem mindennapjaim.

Nem ám arra a megszokott sztereotípiás zombira gondolok, ami a tömeggyártásos horrorfilmekbe előfordul.

Nem, én nem az a rothadó, bűzlő, agyzabáló zombi vagyok.

A sima zombi és a Nekromanta által feltámasztott zombik között hatalmas különbségek vannak.

A Nekromanta által feltámasztott zombi külsőleg teljesen olyan, mint egy átlagos ember, azt leszámítva, hogy a szíve nem dobog.

Az ereje tízszer nagyobb, mint egy átlagos emberé, bármilyen módon megsebzik, nem hal bele, regenerálódik, de fájdalmat ők is éreznek.

Alapjába véve külsőleg se vagyok valami, hú de különleges.

Fekete hosszú haj, amit hátrakötve hordok, rövidke körszakáll, szemüveg, mélyfekete ruhák, hogy sötétbe ne látszódjak.

Az életem nem átlagosan telik.

Nappal nem nagyon járok ki az utcákra, azért is járok esti suliba, mert zombiként nem mehetek ki a napra, mert égeti a bőröm.

Egyetlen hátránya a zombiságnak, mondhatni.

Egyedül élek egy padláslakásba, nagy ritkán meglátogatom a szüleim, van néhány barátom, de csak nagyon kevés tudja rólam, mi is vagyok valójában.

Mivel nappal nem mehetek ki, többnyire éjszaka járkálok a városba, tetőkön ugrálva.

Igen tudom, mint egy jótevő a világba, de nem ilyen vagyok.

Vagyis nem teljesen.

Az tény, hogy ha éjszaka látok valami bűnözőt, aki nála gyengébbet zaklat, azt egyértelműen szét trancsírozom, de csak kedvtelésből, meg nem szeretem ha olyat bántanak, aki nem érdemli meg.

Én is átéltem már ezt, nem egyszer...

Elég kevés a jó lelkű ember ebbe a mocskos világba, nem kell még jobban tizedelni őket.

Ezért mondhatni a védő angyaluk vagyok, vagyis mondhatni, hogy mégis jótevő...

Nem szeretek egyedül lenni, de mást nem tehetek.

Hozzászoktam már a magányhoz, de egy idő után bele lehet bolondulni.

De mégis ki tudna szeretni egy magamfajtát?

Sötét éj borult a városra, és kevés ember szántja már az utcákat.

Tökéletes az idő egy kis esti portyára.

Üldögélek a holdfényes éjszakába, de keserves kutyanyüszítés zavarja meg az éj csendjét.

Meglapulok a sötétbe, és két alakot vélek felfedezni.

Mindkettőtől hányingerem támad...

Egyik az a tipikus discos nagyképű köcsög, aki arra vág fel, hogy ő milyen menő zenét hallgat, meg hogy hány csajt dugott meg az éjjel, meg hogy megaláz mindenkit, és attól lesz menő...

Az ilyet úgy, de úgy földbe döngölném...

Másik meg egy mega rózsaszín, agyon cicomázott pláza picsa, akinek nincs más dolga, mint hogy állandóan műkörmökről, meg ruhákról meg csini hapsikákról beszéljen egész álló nap, mert drága szülei mindent a picsája alá tolnak...

Az a pina csak ott áll, és a műkörmével volt elfoglalva, a fiú meg a sarokban állt, és mintha rugdosott volna valamit.

Amint megláttam, hogy egy szerencsétlen kiskutyát rugdos, egyből elöntötte a düh az agyam...

• Te gerinctelen féreg – ordítottam rá a sötétből. Miért bántod azt a szerencsétlen kutyát?

• Ki az? - ordította a sötétbe. Mit szólsz bele a dolgomba.

• Válaszolj! – Ordítottam egyre dühösebben.

• Rám morgott – mondta gúnyosan, és belerúgott a kutyába.

Kezdtem kitérni a béketűrésemből...

• Hagyd békén azt a kutyát, különben felszabdallak.

• De nagy a szád – kiáltotta a sötétbe. Ha olyan nagy a szád, akkor told ki a képed.

Halkan leugrottam a pláza pina mögé, és a torkának szegeztem a késem.

• Mit is mondtál drága? - mondtam kéjes vigyorral.

• Tűnj a barátnőm közeléből.

• Ugyanolyan értéktelen hulladék, mint te...Jobban érdekli a műkörme meg a ruhája mint az a szegény kutya.

Hatalmasat ordítottam az éjszakába, és egyetlen biztos mozdulattal elvágtam a lány torkát.

• Véres lett a csinos ruh... - esett hangtalanul a földre, és fulladt bele a vérébe.

• Te...te megölted a barátnőm – nézett rám megdermedt tekintettel.

• Nem kellenek az ilyen emberek az amúgy is rothadó világba...

Lassan léptem oda hozzá, néztem bele félelemmel teli szemébe, és szegeztem neki a késem.

• Azt hiszed annyira kemény vagy attól, hogy egy szerencsétlen védtelen kutyát bántasz? Van neked egyáltalán szíved?

Egy szót se szólt csak bámult rám.

• Nincs értelme folytatni ezt a beszélgetést – szúrtam bele a kést a nyakába, és esett össze előttem, mint egy zsák krumpli.

• Összemocskoltam a kezem ezzel az undorító embervérrel...na mindegy.

Leguggoltam és bámultam a sarokba arra a szerencsétlen összekuporodott kiskutyára.

Szegény nagyon meg van ijedve, a teste tele van horzsolásokkal, és néhol fel is van dagadva.

• Gyere ide – mondtam szelíden. Nem bántalak, ne félj.

Óvatosan kezdett közelíteni hozzám, és kinyújtottam neki a kezemet.

Óvatosan megnyalta, felvettem a kezembe, és jól megölelgettem.

• Nyugi, már biztonságos kezekben vagy nálam – simogattam meg a buksiját. Semmi fájdalom nem fog téged többet érni. Az életemet szentelem arra, hogy megvédjelek. Tudom, hülyén hangzik...

Rám nézett nagy kutyaszemeivel, és megnyalta az arcom, mintha értette volna azt, amit mondok.

A kutyák nagyon okosak, okosabbak, mint jó néhány ember...

Lehet, hogy egy érzelemmentes genetikai gyilkoló gépnek nézek ki, de az állatokat soha az életemben nem tudnám bántani.

A genetikai gyilkológépre majd később kitérek, most hazaviszem ezt a kutyust, ellátom a sebeit, és megetetem.

Az elmúlt napokba a kutya elkezdett nőni, amivel nem is lenne gond, csak ez a kutya gyanúsan gyorsan nőtt.

Amire észbe kaptam, már akkora volt, mint én amikor két lábon állt.

Pedig hát nem vagyok egy alacsony egyén.

Leültem az ágyamra, és bámultam őt.

• Hmmm milyen név kéne neked…

Furcsán nézett rám. Mint ha értené, mit mondok.

• Hatalmas vagy, de hogy nőhettél ekkorára? – kérdeztem tőle.

• Génmanipulált kutya vagyok – bökte ki.

Elállt a lélegzetem…

• Óriás vagy és még beszélni is tudsz? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

• Amint láthatod.

• Mért is lepődnék meg? – mondtam gúnyos kacajjal.

• Ebbe a világba már semmi se furcsa – monda az eb.

• Én is ezt mondtam…Te olvasol az elmémbe? – kérdeztem gyanakvóan.

Nem mondott semmit, csak kinyújtotta a nyelvét, és bámult rám nagy kutya szemeivel.

• Milyen sunyi kutya vagy – mondtam kuncogva és megsimogattam a fejét. Remélem jó barátok, leszünk.

Ledöntött az ágyra és szétnyaldosott hosszú nyelvével.

Pár nap elteltével még mindig nőtt egy kicsit, akkorára hogy már lovagolni is lehetett volna rajta.

De már ideje suliba is járnom, mert mostanság eléggé kimaradtam a tanulmányokból.

Szerencsére estibe eléggé kevesen járnak, talán azért, mert olyanok, mint én?

Nem, nem hiszem.

Üldögélek, jegyzetelek, szívom magamba a tudást, és hamar ki is csengetnek.

El voltam foglalva a zenehallgatással, és egy nagyon rózsaszín plázacica külsejű lány állt meg előttem, hatalmas penge karmokkal.

• Mit akarsz itt plasztik csajszi? – kérdeztem gúnyosan.

• Hé, nem gúnyolódj – mondta mérgelődve.

• Mi mást vársz, ha ilyen külsőd van?

• Ne ítélj első látásra – mondta kuncogva és odalépett hozzám.

Óvatosan végigsimított a nyakamon.

• Milyen kecses finom nyak – mondta kéjes vigyorral. Bárcsak ne lennél zombi – mondta szomorkodva.

Lerökönyödtem…

• Te…tudod?

• Egyértelműen lerí rólad – mondta vigyorogva. Este jársz suliba, és nincs valami emberszagod. Én érzem, ha egy embernek jó illatú a vére.

• Akkor ezek szerint te…

• Igen drága – kacsintott rám. Én egy Vámpír vagyok – simított végig riadt arcomon.

• Az nem is ijesztő, hogy Vámpír vagy, de az hogy így nézel ki… - mondtam riadtan.

• Ne piszkálj már érte – vert vállon, amitől majd leszakadt a karom.

• Hé óvatosabban – simogattam a vállam. A vámpírok is nagyon erősek – mondtam duzzogva.

• Akkor ezek szerint lehet tényleg igaz, amit elgondoltam? – mondtam magam elé bámulva.

• Micsoda zombifiú? – kérdezte a lány.

• Áh semmi, nem lényeges. Amúgy mi a neved pink baby? – kérdeztem gúnyosan.

• Lucyle vagyok, és nem vagyok pink – mondta puffogvga. Na jó, egy kicsit.

• Az tény, hogy nem vagy olyan, mint a többi pláza picsa – mondtam vigyorogva. Engem Igornak hívnak. Nem fogok veled kezet, mert véletlenül letöröm a csodás műkörmeid – nevettem fel.

• Fú de gonosz vagy – vert megint vállon. Nehogy azt hidd, hogy mindig is ilyen vagyok – kacsintott rám. Tudok én más külsejű is lenni.

• Rendben, elhiszem, amint bebizonyítod – néztem rá csábosan.

• Engem nem tudsz elcsábítani szépfiú – csóválta meg az ujját. Én nem olyan lány vagyok – tette az ajkaimra az ujját. Én a lányokat szeretem – suttogta halkan a fülembe.

• Nem is akartalak elcsábítani – vetettem oda neki. Én is a saját nememhez vonzódom.

• Úúúúú imádom nézni, ahogy két fiú játszadozik egymással – mondta Lucyle csillogó szemekkel.

• Nehogy már te is… - mondtam ijedten. Minden lány ismerősöm…na nem baj. Biztos jó barátok leszünk rózsaszín barátném – vigyorogtam rá.

• Ha sokat szórakozol velem, végén még le találom tépni a kezed – húzta végig penge körmeit hófehér kezemen.

• Oké, megértettem, őcuncisága – ugrottam fel a helyemről kuncogva, de akkora fülest adott, hogy beleremegett az egész koponyám.

Még volt hátra pár óra, ami hamar elillant, aztán elindultam hazafelé, de Lucyle visszarántott a kapucnimnál fogva, hogy hátra estem…

Felém ágaskodik, és belenéz a szemeimbe.

• Milyen szép méregzöld szemeid vannak éjszaka – mondta kuncogva.

• Ezért muszáj volt a földre rántanod? – kérdeztem mérgelődve.

• Muszáj – takarta el vöröslő arcát, mint egy kislány.

• Gonosz – mormogtam halkan magamba.

• Lenne kedved egy kis portyához éjszaka? – kérdezte kislányosan csillogó tekintettel.

• Felőlem – tápászkodtam fel, és poroltam le magam – de ha még egyszer lerántasz, esküszöm megharaplak – mondtam mérgelődve.

Elmosolyodott, és óvatosan végigsimított a nyakamon.

A fülemhez hajolt és belesuttogta.

• Meg se érzem a tejfogaid zombi fiú – mondta kuncogva, és felpattant egy tetőre.

Utána ugrottam, de sehol se találtam, pedig a rózsaszín ruhái eléggé feltűnőek.

• Nem látsz szépfiú? – suttogta a sötét rejtekéből. El tudok én is rejtőzködni – termett a hátam mögött, és nyalta végig a nyakam.

• A frászt hozod rám, majdnem megállt a szívem.

• A mid? – nézett rám kérdően.

• Jól van, te is érted hogy értem – mondtam komoran.

Jobban megnézve sokkal másabbul nézett ki.

Nem olyan rózsaszín, sőt…

Hosszú ezüstös haj, fekete testre simulós top, és rövid szoknya.

• Mennyivel emberibben, vagyis Vámpírosabban nézel ki így – mondtam kaján vigyorral.

• Ne ítélj első látásra. Még sose mondták neked?

• De mondták – mondtam elgondolkodóan. De ez a te esetedbe ugyebár kivétel.

Morcosan lépett oda hozzám, és vágott nyakon teljes erőből, hogy majdnem leesett a fejem a helyéről.

• Óvatosabban te lány, szeretnék egybe maradni – mondtam az ütéstől megroggyanva. Légy tisztába az erőiddel.

• Kihasználom, hogy én lány vagyok, te meg fiú, és nem üthetsz meg. Szórakozok veled egy kicsit – mondta pironkodva.

• Gonosz – mondtam morcosan. De én megyek haza. Majd holnap találkozunk.

• Nem rázol le ilyen könnyen zombikám. – fogta meg megint a kapucnim.

• Felőlem aztán jöhetsz, de nem valami puccos palotába lakom – mondtam gúnyosan. Nincs selyem párnám, meg hatalmas sátorszerű ágyam, meg aranyberakású kilincsem.

• Nem baj. Nekem sincs – mondta szelíd mosollyal. Sose voltam nagyravágyó. Mindig megelégedtem a kevéssel is.

Hmmm egyre szimpatikusabb ez a lány.

Megjöttünk a házamhoz, vagy minek nevezhető ez a tetőtér.

Belépek és egyből rám támadt az a hatalmas kutya, és beterített hatalmas testével.

• Jaj de cuki kutya – ordított fel Lucyle.

• Halkabban, meghallanak.

• Mi a neve? – kérdezte izgatottan.

• Hmmm még nem adtam neki nevet.

Mindketten leültünk mellé, és gondolkozóba estünk.

• Moszkov – ordítottuk egyszerre.

• Ez annyira oroszos név – mondta Moszkov.

• Nahát – mondta meglepődötten Lucyle. Ez a kutya beszél. Ez biztos az a kutya lehet, amin kísérleteztek.

• Hallottál róluk? – kérdeztem meglepetten

• Tele volt az újság ezzel az ebbel – magyarázta Lucyle.

• Egy híres kutyám van. – mondtam elégedetten. De mégse kell, hogy ez napvilágra kerüljön – néztem Lucylera.

• Oké értem, nem beszélek róla.

• Feküdjünk le. Feküdj az ágyamra. Én elvagyok Moszkovval a földön is. Akkora, mint egy ágy – mondtam kuncogva.

Mindkettőnket hamar elnyomott az álom.

Karantén - 1. Fejezet

Version:1.0 StartHTML:0000000168 EndHTML:0000034513 StartFragment:0000000468 EndFragment:0000034496

Karantén – 1. Fejezet

Tudtam...Hogy egyszer be fog ez következni...

Az egész országot elárasztották as zombik, valami vírus szabadult ki, mi más...

És az összes házat karantén alá helyezték, nem lehet elhagyni...

A kaját megoldották, beszállítják minden házba.

Szerencsére ez a ház zombi biztos. Honnan tudom?

Én terveztem.

Rengeteg pénz halmoztam fel pont az ilyen dolgok miatt.

És terveztettem magamnak egy zombi biztos lakótömböt, ahova ugyanolyan gazdagok jöhetnek mint én.

Mert ugyebár ez nem olcsó ház.

Van itt mindenféle furcsa egyén...

Rossz buzi,Vadállat homofób, furcsa titokzatos egyének, meg persze én, meg akikről semmit se tudok...

Szerencsére a vírus nem a levegőbe terjeng, hanem harapás útján, úgyhogy itt nem vagyunk veszélyben.

Nagyobb veszélye van annak, hogy a köztünk lévő különbségek fognak minket megölni, mert túl sok az ellenségeskedés...

Kint voltunk mindannyian, már amennyien méltóztattak kijönni...

Én voltam itt, a homofób Kane, a rossz buzi Senior, és még valaki, akinek nem tudom a nevét...

• Miért vagytok ennyire ellenségesek egymással? Össze kéne tartanunk...

• Én ezzel nem fogok összetartani – mutatott Senior felé undorral.

• Én se vele... - mondta nyálasan Senior.

A fejemet fogtam.

• Én nem bírom a bezártságot – szólalt meg az ismeretlen fiú. Nem nem nem nem...

• Nyugi – léptem oda hozzá, és fogtam meg a vállát. Elütjük valahogy az időt, amig megoldódik a zombivész.

Furcsán néztek rám.

• Mi az?

• Azt hiszed, hogy ezt a több százezer zombit el fogják tudni intézni? - kérdezte Kane.

Elgondolkoztam.

• Nem biztos, hogy az összeset, de szerintem a nagy részét igen.

• Te hülye vagy. - förmedt rám Kane.

• Ne sértegesd ezt a szépfiút – lépett oda hozzám Senior, és bújt közel hozzám...Ha ő nem lenne, te már rég zombikaja lennél bazki.

Kane neki akart menni Seniornak, de az ismeretlen fiú lefogta.

• Nem igaz – ordítottam fel, és huppantam le a fűbe. Így nem sokáig fogjuk húzni.

Pár pillanatra mindenki elhallgatott.

Hangos dörömbölés zavarta meg a csendet.

Mind felszaladtunk a tetőtérre, és láttuk, hogy a zombik próbálják betörni az ajtót.

• Mindenki hozzon fegyvert – ordítottam.

• És akinek nincs? - kérdezte Senior.

• Tudom, hogy mindenkinek van. Ez a gettó, itt senki se járkál fegyver nélkül.

Elszaladtunk fegyverért, visszamentünk a tetőtérre, és széjjel loccsantottuk a zombik fejét.

• Ez az – ordítottam fel. Mindig is erre vágytam, hogy zombikat mészároljak – nevettem fel.

Egy időre elhallgatott a zombi nép, és visszamentünk az udvarra.

Most, hogy így együtt vagyunk, kicsit jobban megnézek mindenkit, ha már az én házamba laknak.

Senior az a tipikus hímringyós meleg volt...

Ki volt sminkelve, rózsaszín póló volt rajta, hófehér farmer, fehér cipő, és hosszú szőke haj, és ami a legfurcsább...szakálla is volt, és a szeme méregzöld.

Kane meg az a tipikus meleg verő fiú...

Akkora volt mint a hegy, rövid haja volt, sötétkék szeme, csupa fekete ruha, mindenütt láncokkal volt szegélyezve.

Még én is féltem a közelébe, pedig nem vagyok egy kicsi ember...

Az az ismeretlen fiú...Ő teljesen átlagosan nézett ki.

Középhosszú barna haj, világosbarna farmer, fehér póló, rá egy kék kockás ing, és a szeme...izzott a vörös szeme.

Ő volt köztünk a legfélősebb.

Az én külsőm is átlagos.

Hosszú fekete haj, szemüveg, világoskék szem, csupa fekete ruha, és tornacipő.

Tudom milyen érzés bezárva lenni...én is frászt kapok a zárt helyeken, de próbálom magam türtőztetni.

• Beszélgessünk, hogy teljen az idő, és megismerjük egymást – törtem meg a csendet.

• Én már rengeteg buzit megöltem – mondta Kane.

• Légy szíves ne csináld...Mégis mi a franc bajod van a melegekkel?

• Undorítóak...

• Ez nem értelmes válasz...

• Nem érdekel – ordított.

• Na jó, haggyuk a beszélgetést.

Hallgattunk, és figyeltük egymást.

• Izé... - szólalt meg az ismeretlen fiú. Nekem van egy kis dolgom. Mindjárt jövök – szaladt be olyan gyorsan a házba, hogy fel se eszméltünk...

Mind a hárman odamentünk az ajtajához, és hangtalanul kinyitottuk résnyire, hogy megtudjuk mit csinál.

Tudom, nem szép dolog a leskelődés, de mivel ez egy szűk körű ház, amúgy se illene senki előtt se titkolózni, még ha alaphelyzetbe ez lenne a normális.

Azt hittük rosszul látunk...

Egy meztelen férfi feküdt az ismeretlen fiú ágyán, ki volt kötözve, és a szájába egy lukacsos labda volt...

• Tudtam, ebbe a házba mindenki buzi – fintorgott Kane.

• Dugulj már el, meghallhat – tettem a kezem Kade szájára.

A fiú vergődött, a teste tele volt vágásokkal, és menekülni akart volna, de nem tudott...

Az ismeretlen fiú levetkőzött, és ráült a farkára.

• Én ezt nem akarom nézni, elhányom magam – fordult meg Kane, és elment.

Én meg Senior néztük tovább.

Lovagolni kezdett rajta, hangosan nyögött, és valamit suttogott, de nem hallottuk.

Kicsit jobban füleltünk.

• Nem akarok itt megpusztulni...Nem nem NEEEM – ordított fel, és rántott elő valahonnan egy kést.

Ledermedtünk...

• Mind itt fogunk megdögleni – ordított megint, és belevágta a fiú gyomrába a kést.

A fiú vére beterítette őt, hangosan ordított, és újra meg újra belevágta a kést a fiúba.

Nem hittük el, hogy ez a szótlan fiú, ennyire aberrált lenne.

Eldobta a kést, és hirtelen megfordult.

Mindkettőnkbe megfagyott a vér...

• Mit kerestek itt? - förmedt ránk, és máris iramodtunk.

Felvettük a fegyverünket.

• Mi a franc történt? - lépett oda hozzánk Kane.

• Ez...Ez ez...Megölt egy embert – Ordított Senior.

• Ne, félre értitek, ő is zombi volt – közelített felénk az a fiú csupa véresen.

• Ne gyere közelebb – szegeztem rá a pisztolyt. Biztos, hogy az a fiú nem zombi volt...

Egyre közelebb, és közelebb jött hozzánk, felhúztam a pisztolyom, és beleeresztettem egy golyót a mellkasába.

Nem akart megállni...

• Lehetséges? - nézett rám Kade. Hogy már ő is zombi?

• Nem tudhatjuk, nem úgy néz ki. - mondtam zavartan.

• Lényegtelen, pusztulnia kell, mielőtt megölne minket – ordított fel Senior, és a lakása felé szaladt.

• Tudtam, ribanc – mondta közönyösen Kane. Elfut, amikor segítenie kéne.

Fejbe vertem Kanet.

• Ne csináld már – ordítottam rá. A nagy gond most előttünk van, és nem a te homofób hülyeségeddel kéne foglalkoznod.

Morcosan fordult el, és amíg veszekedtünk, Senior jelent meg egy nagy katanával, és állt meg az ismeretlen fiú előtt.

• Meghalsz – ordított rá, és levágta a kezét.

A fiú nem halt meg...

• Tényleg zombi – mondtam zavartan. Nem tehetek mást. - léptem közel a fiúhoz. Meg kell öljelek – tartottam a fejéhez a pisztolyom. Sajnálom.

Egyetlen biztos lövéssel szétloccsantottam a fejét, és zuhant hangtalanul a földre.

Mindhármunkat beterítette a vére...

• Véres lett a csini pólóm – kiabált Senior.

Odamentem hozzá, és teljes erőből fejbe vertem.

• Most kurvára nem a ruha a lényeg bazki...hanem az, hogy ezek az agyzabálók valahol bejutottak a házba.

Hirtelen kaparászást hallottunk meg a mellettünk lévő házból.

Odamentünk, egy férfit láttunk, aki ki akart volna jönni, de nem tudott, mert egy zombi elkapta...

Próbáltuk kinyitni az ajtót, de be volt zárva, aztán már csak azt látjuk, ahogy a zombi a férfi agyvelejét zabálja, és a vére beteríti az ablakot...

• Sürgősen el kell torlaszoltuk ezt az ajtót – ordítottam fel. Ha ez kiszabadul, mind a vacsorái leszünk.

Mindenki rohant a bútoraiért, gyorsan eltorlaszoltuk, és leültünk kicsit pihenni.

Úgy látszik, hogy ez a ház mégse annyira zombi biztos...

Vagy...Valaki beengedi a zombikat, amit kétlek, mert azért annyira hülye ember nem létezik...

Hirtelen az egyik ajtó kitörik, és egy ijedt férfi szalad ki rajta, és mögötte egy agyzabálóval...

Senior rántotta elő hirtelen a katanáját, és szaladt a zombi felé.

• Felvágottat csinálok belőled bazki – ordított, és ugrott a zombi elé.

Egyetlen suhintással levágta a zombi fejét, és hatalmasat ordított, miközben a vére a nyakából rá folyt...

A zombik kezdtek beáramlani, mind a hárman felálltunk egymás mellé.

• Milyen harcias vagy kislány – kuncogott Kade.

• Bekaphatod – mutatott be neki.

• Csak szeretnéd drága.

• Szeretné a halál.

• Ne kötekedjetek már. Nem látjátok mennyi a probléma? - mutattam a zombik felé.

Irtottuk rendesen a zombinépet, Seniorból előbújt az igazi vadállat.

Miután kiirtottunk minden zombit, gyorsan eltorlaszoltuk azt a zombibejárati lehetőséget, és megnéztük azt a fiút.

Talán 25 éves lehetett, az egész testét vér borította, és eléggé félt.

Letérdeltem elé, és megfogtam a vállát.

• Nyugi, nyugi. - néztem a szemébe.

Valami...Furcsát láttam benne.

Hirtelen sírni kezdett, és a nyakamba borult.

• Meghalt...Meghalt az anyám, az apám, a bátyám...mindenki – suttogta halkan. Mindenkimet elveszítettem.

Magamhoz öleltem, és simogattam a hátát.

Odagyűlt mindenki körénk, és csendbe, mozdulatlanul ültünk.

Úgy érzem, most én se tudnék mit mondani.

Meg akartam nézni, mi a helyzet odakint, de a fiú nem engedett el.

• Kane, ha megkérlek vigyázz erre a fiúra egy kicsit.

• Dehogyis.

Szúrós tekintettel néztem rá.

• Jó jó.

A fiú odamászott hozzá, és bebújt az ölébe.

Kane kicsit viszolyogva, de aztán átölelte a fiút.

Annyira jó érzés volt látni, hogy mégse egy érzéketlen vadállat.

A helyzet nem javult, a zombik tódulnak minden felől...

Leültem a ház szélére, és néztem ahogy a zombik falatozzák a még élő emberek húsát.

Kicsit megnyugtatott az a tudat, hogy ők lent vannak, én meg idefent, és nem érhetnek el.

Bár a franc se tudja már...

Kezdett már sötétedni, és gondoltam ideje lesz enni, mert szerintem már mindenki éhes lehet, és eléggé nehéz napunk volt.

Összehívtam mindenkit a lakásomba, és beültek a konyhámba.

• Milyen puccos lakás – mondta Kane.

Az a fiú még mindig szorosan fogta Kane kezét, de úgy látom őt nem zavarja, és valamiért nagyon kötődik hozzá.

Lehet, hogy az elhunyt bátyjára emlékezteti.

Nem is baj, addig se gyűlölködik.

Előszedtem valami előkészített kaját, megsütöttem, és leültünk vacsorázni.

Mondhatni már mindenki megnyugodott.

• Jobb ha egy helyen maradunk, nem tudhatjuk mikor támad ránk egy zombi.

Mindenki bólogatott, megvacsoráztunk, és mentünk aludni.

Kade meg az a fiú ment az egyik mellékszobámba, Senior meg jött velem az én szobámba.

Lefeküdtem, odafeküdt mellém, és hamar elnyomott minket az álom.