Bunkóság Mesterfokon - 6. Fejezet

Bunkóság Mesterfokon – 6. Fejezet

Már....több mint egy hónapja együtt vagyunk, és mondhatni egész idillien érezzük magunkat.

Bár azért nem túlozzuk el a romantikát...Pont megfelelő.

Nem mondhatnám magamról hogy fú de romantikus vagyok, pedig szeretnék az lenni...Ilyen téren inkább Taylor van előnybe, bár...Belőle meg senki se nézné ki...Még én se.

Én is boldog vagyok...Csak nem mutatom ki.

Ennek ellenére...Már tényleg nagyon megszerettem őt, akármilyen idióta hülye...

Ha nincs velem, hiányzik a piszkálódása, ha velem van akkor meg idegesít...De...Mégis boldog vagyok, hogy piszkál, mint ha nem lenne.

Kiegészít a hülyeségével...Egyformák vagyunk, még ha nem is látszik annyira rajtunk.

Péntek van, vége volt a napnak, mindenki suhant haza, de én elvoltam merülve a gondolataimba, és nem vettem észre, hogy Taylor magasodik felém, és kap el hátulról...

• Van valami dolgod estére? - suttogta a fülembe.

Beleremegtem a szavaiba...Úgy simogatták a fülem...Na de nem fogok elfolyni mint a fagyi.

• Nem mondhatnám – nyögtem ki.
• Rendben – puszilta meg az arcom, és borzolta meg a hajam...

Nem szeretem amikor ezt csinálja...Úgy érzem magam miatta mint egy komisz kiskölyök...

• És mit terveztél? Megint randi? - néztem rá, álltam fel, és nyújtózkodtam ki.

A mi idézőjelbe randijaink...Mindig furcsa helyeken voltak...Nem mondhatnám, hogy rossz helyek, csak nem megszokottak.

Nem mint ha ez baj lenne.

Kinyitottam a szemem, és eltűnt...

Hirtelen karol át hátulról, és ölel gyengéden magához.

• Jó helyre foglak vinni – suttogta megint.

Úgy beleborzongok mély erőteljes hangjába.

Lágyan simogatta a hasam, de megpróbáltam összekapni magam, mert éhen halok, és szeretnék hazaérni.

• Lexyt is hívom, ha nem baj.
• Felőlem jöhet – mondtam. De akkor nem randi lesz... - morogtam.
• Nehogy azt hidd – kacsintott rám.

Hirtelen rossz érzésem támadt...Mit akarhat ez tőlem?

Na mindegy, nincs időm ezen agyalni, összeszedtem a cuccaim, és indultam volna haza, de Taylor visszarántott az ölelésébe...

• Mit akarsz már? - morogtam rá. Menni akarok már haza enni, meg miegymást csinálni.

Rám sandított.

• Nem azt, amit te elképzelsz a perverz fantáziádba...

Nem mondott semmit, csak sunyin vigyorgott rám...

Lágyan megfogta az állam, közel húzott magához, és lágy csókot lehelt az ajkaimra.

Elszakadt az ajkaimtól, és megint olyan...szelíden nézett rám.

• Sose változz meg – simogatta meg az arcom.
• Ezt meg hogy értsem? - sandítottam rá.

Csak mosolygott rám...Mért kell ilyen érthetetlenül beszélnie...

Végre elszabadultam tőle, és megindulhattam hazafelé, hogy elvégezzem a teendőimet, egyek végre, és felkészüljek az estére.

Olyan kellemes idő volt kint, annak ellenére, hogy tél van.

Bárcsak esne már a hó...Olyan rég láttam már igazi, hófehér havat.

Kicsi korom óta nem esett a hó...

A meteorológusok se tudták megmondani, miért van ez így...

Régi szép gyerekkori emlékek, mint amikor a hóba fetrengtem, vagy amikor megdobáltam anyámat hógolyóval.

Anyám sokat dolgozik, mostanság nem ér rám...Csak a barátaimmal tudok együtt lenni.

Jól megvagyok, nem azzal van a probléma, csak hiányoznak az anyámmal való hülyéskedések, és beszélgetések...

Hirtelen olyan jó kellemes melengető érzés tört rám.

Olyan jó érzés végre szeretni valakit olyan sok idő után...Nem akarom elrontani...Bár néha érzem, hogy túlzásba viszem a sértődősdit...

Legtöbbször tényleg úgy érzem magam, mint egy kiskölyök...

De én már csak ilyen maradok, Taylor is azt szeretné ha ilyen maradnék...Bár nem tudom konkrétan mire célzott...Na sebaj.

Betoltam egy kis zenét, és mentem lezuhanyozni.

Most nem volt kedvem fürdőzni, meg nem is volt rá időm...Megint elelmélkedtem az időmet...

Olyan egyszerű a hajam...Kéne valami változtatás, de persze ez is olyankor jut eszembe, amikor már nincs időm rá...

De ezt megpróbálom nem elfelejteni.

Kimásztam a jó forró zuhany alól, megtörülköztem, és megszárítottam a hajam.

Egész jól néz ki a hajam, mármint a színe.

El se hiszem, hogy egykor fekete volt a hajam...Most meg olyan barna...

Alul meg mint ha szőke lenne...Mint ha lángolna a hajam.

Behatárolhatatlan színű, de legalább egyedi.

Megfésülködtem, begumiztam a hajam, és mentem öltözködni.

Szokásos fekete farmer, fekete póló, és a láncom keresztbe rajtam.

Veszek még egy fekete inget, a tornacipőmet, és meg is indulok az estébe.

Rengetegen mászkáltak most az utcán, nagyon nagy élet volt kint, aminek nem örültem...Mert megint a pofámba bámulnak...

Nem tudom mi olyan kurva érdekes van rajtam...Sose fogom megérteni az embereket.

Megláttam Taylort, meg Lexyt a távolba, és integettem nekik.

Taylor...Fekete farmer, fekete ing, fekete nyakkendő volt rajta, a haja össze volt fogva...

Még sose nézett ki ennyire...vadítóan...

Na de türtőztetnem kell magam...Már amennyire ez tőlem telik.

• Hali – köszöntem.
• Indulhatunk? - hajolt meg előttem Taylor, és tartotta ki a kezét.

Annyira...szokatlan volt, de tetszett hogy ilyen.

• Indulás – iramodtam meg.

Fel voltam pezsdülve, tele voltam energiával.

Nagyon kíváncsi vagyok hova fogunk menni...Most olyan tombolhatnékom támadt.

Felmentünk a hegyre, fel a várhoz...

• Minek jöttünk ide? - néztem kérdően Taylorra.
• Itt leszünk – támaszkodott a falnak.

Ööö...

• Mi van? - háborodtam fel.
• Nézz le – mondta.
• Hova? - morogtam.

Hm...Nem látok semmi különöset.

• Ott a távolba – mutatott.

Óh...Várjunk csak. Ez egy színpad...És...

Bazki ez egy metál koncert.

• Wáááááááááááááááááááá – ordítottam el magam. Ha ott metál koncert van, mi a francért nem ott vagyunk?

Taylor nem mondott semmit, csak a földet bámulta.

• Nem volt pénzem jegyre...

...Megfojtom.

• Hülye – vágtam fejbe.
• Hé – nézett rám, és Lexy is megajándékozta egy taslival.
• Mért nem mondtad, kifizettem volna.
• Még mit nem – háborodott fel. Én hívtalak el téged, amúgy is jól lehet innen látni is, és hallani is.

Bolond....

Bár tényleg jó rálátásunk volt mindenre de hát akkor is...

• Ez is egy érdekes randi – jegyeztem meg halkan.

Olyan gyilkosan nézett rám, hogy megijedtem tőle...

• Jól van jól van... - morogtam.
• Nem a hely a lényeg... - mondta halkan, és fordult a koncert felé. Hanem az, akivel vagy.

Úgy elvörösödtem...

Odaálltam mellé, és hallgattuk hármasba a koncertet.

Taylor olyan merengősen nézett a távolba...Lexy meg agyalt valamin...De el se merem képzelni, hogy micsodán...

Eléggé kezdett lehűlni a levegő, kezdtem fázni.

• Kell az ingem? - nézett rám.
• D-dehogy...akkor te fázol meg – morogtam.

Nem mondott semmit, csak mögém állt, és hirtelen felkapott...Majdnem kiugrott a szívem...

• Jézusom, mit csinálsz? - ordítottam el magam.

Lerakott engem a vár szélére...

• Azt hittem le fogsz dobni... - kapkodtam levegő után.

Nem szólt semmit, épp fordultam volna hátra, hogy nyakon vágjam, de hirtelen átölelt, és szorosan magához szorított.

• Ha már nem kell az ingem, had melegítselek fel – suttogta a fülembe.
• K-köszi – nyögtem ki.

Olyan jó meleg volt az ölelése.

Hirtelen...Esni kezdett a hó.

• Esik a hó – mondtam csillogó szemekkel – De jó – örömködtem.

Furán nézett rám.

• Kicsi korom óta nem láttam igazi havat... - mondtam halkan.

Megint olyan szelíden nézett rám.

• Lexy nézd gyorsan, ott egy irtó helyes rocker fiú, és téged néz.
• Hol hol hol hol? - rohant el a másik irányba.
• Gonosz vagy – mondta Taylor.
• Én dehogy – kuncogtam.

Lágyan végigsimított az arcomon, megfogta az állam, és közel húzott magához.

Lágyan szállingóztak a hópelyhek, az arcom már kezdett megdermedni a hidegtől, de Taylor hirtelen tapadt az ajkaimra, és melegítette fel a szeretetével.

Még sose volt a csókja...ilyen forró, és szenvedélyes.

Lecsúsztatta a derekamra a kezét, szakadt a csók, és kipirultam néztem rá.

• Megint úgy elpirultál – mosolygott rám. Imádni való vagy.
• Hallgass – löktem el magamtól, de megint elkapott, és megcsókolt a hóeséses éjszakába.

Ezek a csókok...Még levegőt is elfelejtettem venni...

Megint szakadt a csók, és néztünk egymásra.

Gyengéden ölel körbe védelmező kezeivel, és suttogja a fülembe.

• Szeretlek, teljes szívemből szeretlek.
• Én..is...Én is nagyon szeretlek – öleltem erősen magamhoz.

Mélán, könnyedén szálltak a szavak el, mint a hópihék a csillagos égbe.

Egy darabig így maradtunk, aztán Lexy visszajött, és morcosan nézett rám.

• Nem volt semmi helyes rocker fiú – morgott.
• Biztos félrenéztem valamit – kuncogtam.

Taylor megint megborzolta a hajam...

Ideje volt már összeszednünk magunkat, és elindulni haza, ha nem akarunk megfázni.

Lexy levált tőlünk, elindult haza, aztán én is megindultam volna, de Taylor megint visszarántott...

Megfogta az állam, közel húzott magához és...Megpuszilta a homlokom.

• Jó éjt. - suttogta.
• N-neked is...

Fúúúú...Dilis.

Hazaértem, bedobtam magamat az ágyba, és már aludtam is, és reménykedtem benne, hogy szép álmaim lesznek.

Újra hétfő, újra iskola....

Feltápászkodtam az ágyból, összeszedtem magam, és amint kiléptem az ajtón, Taylorral találtam magam szembe.

• Hát te? - néztem rá kérdően.
• Gondoltam mehetnénk együtt. - vigyorgott rám sármosan.
• Felőlem – legyintettem.

Lexy is becsatlakozott félúton hozzánk.

Szépen nyugisan sétálgatok, mikor Taylor egy akkorát rácsapott a seggemre, hogy az egész utcába lehetett hallani....

• Megöllek – ordítottam el magam.

Lexy állt be közénk, és csóválta a fejét.

• Ti sose fogtok változni...Mindig is két hülye rocker állat fogtok maradni – karolt át minket barátian, és indultunk meg újra.

Van benne valami.

Bunkóság Mesterfokon - 5. Fejezet

Bunkóság Mesterfokon – 5. Fejezet

• Amúgy meg mi ez a nagy könnyes nyakba borulás? - nézett rám Taylor.
• Azt hittem sose jössz vissza... - mondtam hallgatagon.
• Tehát hiányoztam? - vigyorgott rám.
• Persze te...Hülye... - öleltem megint meg.

Olyan jó érzés volt.

• Szerintem arrébb mehetnénk egy kicsit, az emberek furán néznek ránk – mondta Lexy.

Összeszedtem magam egy kicsit, és elindultunk sétálgatni.

• Ha nem gond Hoch nálad aludnék – mondta zavartan Taylor. Szüleim nincsenek itthon, és nem hoztam magammal kulcsot...– morgott maga elé.

Elmosolyodtam.

• Rendben, de nem erőszakolsz meg – morogtam rá. Mert akkor fú.
• Én soha – kuncogott.
• Aha persze. Amúgy meg miért adtad a zenét? - néztem rá. Bár tippem van.
• Azt akartam volna, hogy te is ott legyél velem.

Úgy elvörösödtem...

• Lexy elmondta mi volt azon a kocsmás napon – mondtam zavartan. Bo-bocsi.

Nem mondott semmit, csak megsimogatta a fejem, mint egy kisfiúnak, aki valami rosszat tett, és megbánta...

De olyan jól esett...Na de nem fogok itt olvadozni az utcán.

Beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott.

Taylor elmondta, hogy kint egy hatalmas földön dolgozott, szántott, vetett.

Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem őt kantáros gatyába.

• Min vigyorogsz? - sandított rám.
• Semmi – kuncogtam.

Lexy elköszönt tőlünk, és elindultunk hozzám...Aminek örültem is meg nem is.

• Miért vagy olyan zavart?
• Semmi semmi...

Sose jártak még a szobámban...Nem tudom hogy fog reagálni rá, hogy úgy néz ki mint egy kisfiú szobája...

Anyám szerintem most indult el dolgozni, bár nem is baj...

Anyám nem szereti ha idegeneket hozok fel a lakásra, akiket ő nem ismer.

Megtorpantam az ajtóm előtt.

• Ne nevess ki azért, amilyen szobám van... - morogtam.

Furcsán nézett rám.

Előkerestem a kulcsom, kinyitottam az ajtót, bejöttünk és olyan furcsa illatot éreztem...Anyám valami mutáns kaját főzött vagy mi?

Nem láttam semmit a konyhában...Biztos anyám valamilyen illatosító szarsága...

Bevezettem Taylort a szobámba, de szerintem még sose láttam őt ennyire meglepettnek...

• Tudom eléggé furcsa... - mondtam zavartan.
• Hát...Csak azért, mert ilyen külsőd van és ilyen szobád van mellé.
• Nem tehetek róla – mérgelődtem. Kicsit...Gyermeki lelkem van.

A szobám tele volt plüssökkel, játékokkal, és mesék posztereivel, de Taylornak pont az az egy posztert kellett kiszúrnia, amit nem kellett volna...

• Disney Kastély? - nézett rám kérdően.
• Ez... - ültem le az ágyamra. Egy régi álmom.

Leült mellém, és figyelmesen fülelt.

• Kicsi korom óta...Amikor megláttam ezt a kastélyt a Disney mesék előtt mindig...Valami furcsa érzés tört rám...Hogy látni akarom egyszer élőbe...Ezt a kastélyt. Ha akkor ott állnék előtte, levegőt is elfelejtenék venni...Ez olyan élmény lenne nekem, amit fel se lehet becsülni.

Hm...Olyan furcsán nézett rám.

• Nem is nevetsz ki mert ilyen gyermeteg álmaim vannak? - néztem rá meglepetten.
• Nekem is vannak álmaim. Mindenkinek vannak. Nincs ezen semmi nevetni való.
• Neked mi az álmod? - néztem rá.

Elgondolkozott rajta egy ideig...

• Most hogy belegondolok...Nincs semmilyen álmom... - mondta hallgatagon.
• Ne már – lökdöstem meg. Csak van valami.

Rám nézett de megint olyan furcsán...

• Már rájöttem hogy mi az.
• Na? Mond el mond el – mondtam izgatottan.
• Dehogy – kuncogott.
• De én is elmondtam... - morogtam.

Megint megsimogatta a fejem...Úgy bánik velem mint egy kisfiúval...

• Ne csináld már mond már el...Furdal a kíváncsiság mi lehet az.
• Majd megtudod egyszer – döntött le az ágyra.

Felállt, lekapcsolta a lámpát, és visszajött hozzám.

Csak a sarokba lévő kis lámpám égett és valamiért...Kicsit féltem.

Nem tőle...Csak kicsit zavart, hogy nem láttam őt, csak éreztem.

Olyan csend volt a szobámba, hogy lehetett hallani a szél susogását kint.

Szerintem még sose volt ilyen csend a szobámba..

Éreztem, hogy Taylor közel hajolt hozzám, éreztem a lélegzetét, de nem csókolt meg, csak éreztem a szemeit rám nehezedni.

• Kérdezhetek valamit? - suttogtam nagyon halkan.
• Mond.
• Mi volt az a kis fecni? Mi volt rajta?
• Egy szív, ami kettétört.

...Öööö.

• Nem mondhatnám hogy rajzművész vagy.

Éreztem, ahogy a szeme belém fúródik.

• Te is jól tudod mért rajzoltam, másrészt meg részeg voltam, harmadrészt nem vagyok rajzművész... - morgott.
• Jó jó értem...

Ezután nem szólt semmit, csak éreztem, hogy elsuhan a keze az arcom mellett, és gyengéden rásimul.

Olyan gyengéden simított végig az arcomon, mint ha egy porcelánbabát tartana a kezébe.

Oly gyengéd, oly figyelmes volt, teljesen ledermedtem, nem tudtam mozdulni.

Éreztem, ahogy közel hajol hozzám, és a fülembe suttogja.

• Szeretlek. Nagyon szeretlek... - suttogta halkan.

Nem volt erőm...válaszolni.

Minden erő kiszállt a testemből...

Erőtlenül fontam körbe őt a kezemmel, és szorítottam magamhoz.

Annyira boldog voltam, hogy azt ki nem tudtam fejezni.

Éreztem, hogy egy apró könnycsepp lefolyik az arcomon.

• Sírsz? - suttogta a fülembe.
• Ne izélj már... - próbáltam volna ellökni magamtól, de lefogta mindkét kezem, és rátapadt az ajkaimra.

Olyan forró volt...Belepréselt az ágyamba.

Erőtlenül csókoltam vissza, szakadt el egymástól az ajkunk, és néztünk egymásra a sötétségben.

Némileg láttam a sötétbe az arcát...Nem tudom megmondani hogy milyen volt...Talán olyan...Szelíden nézett rám, olyan barátságosan, és szeretetteljesen.

Ledőlt mellém, felém fordult, és megint megsimogatta az arcom.

Nem mondott semmit, csak nézett rám, hallgatott, és mosolygott.

Pár pillanat alatt elaludt, gondolom nagyon kimerült az utazás alatt.

Óvatosan odabújtam mellé, átöleltem, és én is nyugovóra tértem a karjai közt.

Arra kelek, hogy Taylor sehol sincs...

Jézusom, anyám biztos megtalálta, és kidobta...

Felpattantam az ágyból, és akkor láttam meg Taylort...Egy fekete bokszerbe meg fekete pólóba...

Nyeltem egyet.

• Találkoztam anyuddal.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

• És még élsz? - néztem rá.
• Hogy érted? - nézett rám értetlenül. Tök jó fej anyukád van.

Hála az égnek nem szedte szét...de ezért még tuti kapni fogok a fejemre...

• Bár kicsit meglepődött amikor összefutottunk a fürdőszoba előtt.
• Ne menj ki a szobámból – toporzékoltam.

Visszahuppant mellém, és nézett engem.

• Mért nézel rám megint ilyen furcsán? - kérdeztem ijedten.
• Nem mondtad, hogy szeretsz.

…

• I-izé, minek mondani, te is tudod.
• De én hallani akarom – morgott.
• Jól van...Én is szeretlek... - mondtam halkan.

Morcosan nézett rám.

• Nem fogom a kedvedért ordibálni, még élni akarok, és nem akarom felkelteni anyámat...

Csak bámultuk egymást...Megint nem szólt egyikünk se.

• Terveztél mára valamit? - szólalt meg hirtelen.
• Nem mondhatnám.
• Jól van – pattant fel hirtelen. Akkor elviszlek egy romantikus randira.

Erre úgy elpirultam...

• De elvörösödtél – kuncogott.

• Te meg a romantika? - sandítottam rá. Ez valahol nem stimmel...
• Majd meglátod.

El nem tudom képzelni hova akar vinni...

• És mikor tervezel menni? - kérdeztem.
• Este természetesen.
• Jól van. De ha valami gusztustalan helyre viszel megfojtalak... - morogtam.
• Nyugi már – legyintett.

Ettől még idegesebb lettem bazki...

Egész nap nem csináltunk semmit...Ő fetrengett, én meg gépeztem...

Nagyon nem ezt kellett volna csinálnunk....Bár jobban belegondolva még nem járunk...Másrészt meg nem szeretem a nyáltengereket, mint ami a szappanoperákba van...

Én se tudtam mit kezdeni magammal...Beraktam azt a zenét, amit Taylortól kaptam, és odafeküdtem mellé.

Úgy megszerettem ezt a zenét...A részemmé vált.

• Hm? - nézett rám.
• Baj, hogy idefeküdtem? - morogtam. Ez még az én ágyam.
• Dehogy – fordult felém, és simogatta meg gyengéden az arcom.

Olyan jó...érzés volt.

• Megint elpirultál – kuncogott.
• Gonosz... - morogtam, és fordítottam neki hátat.

Nyikorgott az ágy, hátra néztem, de egyből elkapott, és szorosan magához volt.

• Olyan édes vagy, amikor morcos vagy – suttogta a fülembe.

Hogy fulladna meg...De...Beleremegtem a szavaiba...

Egyik kezével átölelt, másik kezét összekulcsolta a kezemmel.

Olyan gyengéd volt...Ahhoz képest hogy mennyire idióta...

Boldog voltam...Még ha nem is mutattam ki.

Egy darabig így feküdtünk, de Taylor kezei közt...Úgy elálmosodtam...

Lágyan simogatta az arcom, és el is nyomott az álom.

Amire felkelek Taylor már készülődik.

• Francba, elaludtam...Ez is temiattad van – morogtam.
• Miért is? - nézett rám.
• Ööööhh... semmi.

Közel hajolt hozzám.

• Kapd már be.

Csábosan nézett rám.

• Ahelyett hogy mérgelődnél inkább készülődj te is.
• Jól van jól van...

Hm...Most hogy jobban végignézek rajta...Annyira...Vadítóan nézett ki...

Fekete ing volt rajta, ami felül a mellkasánál ki volt gombolva, fekete farmer, két lánc, mindkét oldalán, és tornacipő.

Nyeltem egyet.

Persze, hogy észre kell vennie, hogy nézem...

• Netán tetszek? - mosolygott rám.

Az a mosoly...na de nem csöppenek el.

• I-igen... - mondtam halkan.

Odalépett hozzám, megfogta az állam, és nagyon közel húzott magához.

• Érzem, hogy tetszek – suttogta.

...Ezt meg hogy érti?

Én felvettem egy fekete feszülős pólót, egy fekete farmert, keresztbe rá a láncom, és fel a tornacipőm.

Rám nézett.

• Tudom, én mindig jól nézek ki – mondtam felhajtott állal.
• És persze szerény is vagy – kuncogott.
• Ez csak természetes.
• Na mehetünk? - hajolt meg előttem, és nyújtotta ki a kezét.
• Nem áll jól neked ez az elegáns viselkedés – kuncogtam.

Morcosan nézett rám, kiegyenesedett, és megindultunk.

El nem tudom képzelni mi romantikus hely lehet ilyenkor...Amik ilyenkor nyitva vannak azok tuti nem romantikusak...

Ha egy meleg bárba visz megölöm...Nem mint ha nem mennék olyan helyre, de azért egy első randinak nem jó hely...

Taylor hirtelen megtorpant.

• Megjöttünk.

Hm...Meg nem mondanám, hogy mi ez a hely. De első benyomásra valami rocker kocsmának látszik.

Bementünk, és körülnéztem.

Csak fiúk voltak...Ami kicsit meglepő, mert kocsmába nem csak fiúk járnak...A lányok sokkal piásabbak mint a fiúk..Bár lehet csak az én ismerőseim...

Leültem egy asztalhoz, és néztem az itteni embereket...Valami furcsát éreztem...Mint ha egy másik dimenzióba lennék vagy mi...

Taylor leült mellém, és átkarolt..

• Ne már...
• Mért? Itt senkit se zavar.
• Hogy érted? - néztem rá értetlenül.
• Ez egy meleg metálos férfiaknak fenntartott kocsma.

Azt hiszem...Nem hallottam jól...

• Miiiiiiiiiiiiiiiii? - ordítottam el magam, és mindenki engem nézett...

Fú...Hogy lehet hogy én erről a helyről nem tudok...?

• Hogy lehet, hogy én nem ismerem ezt a helyet? - néztem Taylorra.
• Nem rég nyílt. Másrészt meg itt mindenhol meleg szórakozó helyek vannak, nem tűnt fel?

Most hogy mondja...Láttam néhány sétálgató fiú párost..De abból én hogy jönnék rá, hogy ők melegek...

• Tetszik ez a hely? - kérdezte Taylor.
• Nagyon. Végre egy olyan hely, ahol nem érzem magam feszültnek.

De...

• Ez neked romantikus? - sandítottam rá.
• Ha veled lehetek, akkor igen – simított megint végig az arcomon.

Úgy elvörösödtem megint...Direkt csinálja...

Olyan nyugis volt a hangulat, annak ellenére hogy üvöltött a metál zene.

Nagyon szeretni fogom ezt a helyet.

Hirtelen két fiú áll meg előttünk, és mosolyognak rám...Kicsit ijesztő volt.

• Ők a barátaim Ted, és Joe.
• Neked vannak meleg barátaid? - néztem rá meglepetten.
• Mi olyan furcsa ezen?
• Semmi. Úgy érzem sokat nem tudok még rólad.

Közelebb kúszott hozzám, és puszit lehelt az arcomra.

…

Leültek hozzánk, és beszélgettünk egy jót, és persze jól lerészegedtünk.

Rég voltam már ennyire felszabadult, és jókedvű.

Már annyira részeg voltam, hogy táncolni kezdtem...Megint...

Taylor is beszállt hozzám, és Ted meg Joe is.

Már majdnem ledobtam magamról a felsőt, de azért annyira még nem voltam részeg...MÉG...

Szerintem ennyi vidulás elég is volt egy napra.

Elköszöntünk Tedtől meg Joetól, és elindultunk a sötét éjszakába haza.

Senki se volt már az utcákon, csak mi ketten.

Olyan izgis, sose voltam még ilyen későn kint éjszaka.

Csöndesen sétálgatunk egymás mellett, és Taylor hirtelen megfogja a kezem, és összekulcsolja az övével.

Olyan jó meleg volt.

Most eléggé fáztam...Hoznom kellett volna egy pulóvert...Na mindegy.

Félénken átkaroltam Taylor kezét, és csendesen sétáltunk, amíg haza nem értünk.

• Jól érezted magad? - nézett rám Taylor.
• Igen...Nagyon. Köszönöm – mondtam elpirulva.

Rám mosolygott, odalépett hozzám, és puszit lehelt az ajkaimra.

• Szívesen.

Pár pillanatig levegőt is elfelejtettem venni...

Ledobáltam a ruháim, és be is dőltem az ágyamba, olyan fáradt voltam.

Legalább most biztos nem csináltam olyat, amiről nem tudok...

Taylor is odafeküdt mellém, és felém fordult.

Már majd leragadt a szemem...

• Köszönöm, hogy vagy nekem – mondta halkan, de már nem vagyok benne biztos, hogy ezt mondta, mert elnyomott az álom...

Bunkóság Mesterfokon - 4. Fejezet

Bunkóság Mesterfokon – 4. Fejezet

Miért történik ez velem bazki?!

• Hova a francba ment? - néztem rá Lexyre.
• Én se tudom pontosan, nekem se mondta el – mondta zavarodottan Lexy.
• Wáááááááááááááááá – ordítottam megint el magam, és vertem az asztalba a fejem.

Újra és újra és újra belevertem a fejem...

• Hoch nyugi már, ne tegyél már kárt magadba – förmedt rám Lexy.
• Hagyjál békén – ordítottam rá, és szaladtam ki a teremből.

Felmentem a tetőtérre, és kitámasztottam az ajtót, hogy senki se tudjon feljönni...Egymagam akarok lenni...

Térdre estem, és akkorát ordítottam, hogy az egész iskolában visszhangzott...

Miért miért miért...?

És mi lehet azon a CD-n?

Ha megtalálom esküszöm hogy megfojtom bazki...

Belevertem a földbe, és megpróbáltam valamelyest összeszedni magam...

• Hoch, légy szíves engedj be, beszélnem kell veled – szólalt meg Lexy az ajtó mögül.
• Most hagyj légy szíves.
• De nagyon fontos – mondta kitartóan.

Feltápászkodtam a földről, odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.

Megint olyan dühösen nézett rám...

• Légy szíves ne a szemeddel ölj meg hanem kézzel jó?
• Ne poénkodj már – förmedt rám. Nem emlékszel a berúgós esténkre?
• Részeg voltam...Hogy emlékezhetnék bármire is? - háborodtam fel. Semmire nem emlékszem...
• Megcsókoltad Taylort, és azt mondtad neki szereted.

…............Mi a jó franc van?!

Várjunk csak...Valami rémlik...

• De én úgy emlékszem hogy ő csókolt meg, és mondta hogy szeret.
• Fordítva.

Basszus...Nagyon ki lehettem ütve...De...Jézusom mit követtem el, miattam ment el.

Megint elordítottam magam.

• Nyughass már – rázogatott meg Lexy.
• De miattam ment el... - mondtam elkeseredetten. Miattam... - csordult le egy könny az arcomon.
• Jaj te bolond – ölelt magához Lexy. Minden rendbe fog jönni.

Remélem...

Lexy felállt, felsegített, és visszamentünk a terembe, mert kezdődik az óra.

Nem bírtam odafigyelni az órára...Emésztett a bűntudat...

De ezt mért nem tudta a szemembe mondani? Másrészt meg mi az a rajz? És mi van a CD-n?

Már megint sok a kérdés...

Elkérezkedtem a tanártól, hazamentem, és ledobtam magam az ágyra, mielőtt megnéztem volna mi van a CD-n.

Annyi minden kavarog a fejembe...

Összeszedtem magam, behuppantam a gépem elé, és betettem a CD-t.

Vártam vártam vártam amire végre megnyitotta és...Egy zene volt rajta...

De...Várjunk csak. Én ezt a zenét ismerem, és eléggé furcsállom, hogy pont tőle...Bár jobban belegondolva amit tudok róla, hogy hallgat...

Másrészt meg Avril Lavignet én is nagyon szeretem, bár ezt az egy számát nem ismerem, biztos az új albumról van.

Elindítottam a zenét, és visszafeküdtem az ágyba.

Hallgatom hallgatom és csak aztán eszmélek rá mi is a szövege...Szerencsére annyira bonyolult szövege nincs, másrészt meg jobban tudok angolul, mint németül, pedig abból érettségiztem...

...Megfájdult a szívem, éreztem, hogy megint megeredtek a könnyeim...

A zene lényege röviden annyi, hogy szeret valakit, akivel már sok minden hülyeséget megtett, és szeretné, azt kívánja, hogy itt legyen mellette...

De ha azt akarta, akkor mi a francért ment el?!

A fejemet fogom, és zokogni kezdek...

Beleordítok a párnába, és a zene újra meg újra ismétlődik, és a szívem csak egyre jobban és jobban fáj...

Feltápászkodtam az ágyról, megráztam egy kicsit magam, és visszaültem a gép elé.

Felraktam a zenét az mp3-amra, halkabbra vettem egy kicsit, és mentem fürödni.

Nem tudom hányszor ment végig már a zene...De ezzel nem lett jobb, csak még jobban emésztem magam a történtek miatt...

Bár legalább ez a kérdés megoldódott.

Engedtem egy jó nagy kád meleg vizet, befeküdtem, és gondolkozni kezdtem, hogy mi a franc van azon a kis fecnin.

Nem fogok rájönni...Ha fene fenét eszik akkor se fogok megtudni mi az a firka...

Fú ha egyszer megtalálom...Felkoncolom bazki és pörköltet csinálok belőle...Itt hagy kételyek között...

Idegroncs leszek ettől a zenétől...De nem tudom nem hallgatni...

Bemerültem a víz alá, bevizeztem a hajam, feljöttem, aztán sampont nyomtam rá.

Ide oda fújkáltam a habot, de legszívesebben belefojtottam volna magam a vízbe...

Hol lehet most? Vajon gondol rám? Vissza fog valaha is jönni...

Fenébe a makacsságommal...

Lehet...Hogy tényleg szerelmes lettem belé?!

Francba...Akármilyen hülye, idióta, idegesítő...De valamiért ez fogott meg benne...Nem unalmas, nem szürke.

Tényleg úgy lett, ahogy az a hülye mondta...Most már én is elismerem...De mit érek vele?? Ezzel nem tudom őt már visszahozni...sajnos...

Megint leszaladt egy könny az arcomon, lemostam a hajam, meg a könnyem, kimásztam, és megtörülköztem.

A sok sírástól beesett az arcom és vörösek a szemeim...

A tükör előtt állva...Legszívesebben pofán vágtam volna magam, de nem tehettem...

Belevágtam volna a tükörbe, de nem lett volna értelme...

Helyette belevertem a falba újra, és újra és újra, amíg nem vérzett az öklöm...Azután is folytattam addig, amíg könnyezve nem csúsztam le a falon, és kuporodtam össze a sarokba, miközben a zene újra és újra ismételte önmagát.

Lemostam a kezemről a vért de alig éreztem...

Valószínűleg eltört pár ujjam is...De jó bazmeg...

Megtörülköztem, felvettem egy pólót, meg egy bokszert, és lementem anyámhoz kérni néhány fáslit, hogy bekötözzem a kezem.

• Mire kell? - nézett rám anyám.
• Semmi...Csak...Fáj a kezem... - mondtam hallgatagon, vettem el gyorsan a fáslit, és suhantam vissza a szobámba.

Leültem az ágyamra, és bekötöztem a kezeim.

Nem bírtam kinyújtani az ujjaimat...

Ha Lexy ezt megtudja kibelez engem...Bár jobban belegondolva...Annyira nincsen már kedvem élni, szívességet tenne vele.

Bámultam a plafont, nem tudtam mit kezdeni magammal...Nem jött álom a szememre...Csak sírás.

Nagy nehezen sikerült elaludnom, de már nem volt erőm ahhoz, hogy odamenjek a géphez, és leállítsam a szívfájdító zenét...

Mi ez a hely? Olyan ismerős...

Ez az iskola tetőtere volt...De mit keresek én itt?

A távolba egy ismerős alakot vélek felfedezni...Csak nem...

• Taylor te vagy az? - mondtam némi boldogsággal a hangomba.

Nem fordult meg...Nem hallott volna?

• Taylor hahó, itt vagyok – ugráltam. Légy szíves...könyörgöm figyelj rám... - mondtam bizonytalan hangon.

Semmi válasz...Mint ha egy szobor lett volna.

Hirtelen megfordul de...Nem rám néz...Mint ha itt se lennék, keresztül néz rajtam.

• Taylor, figyelj rám, könyörgöm – mondtam kétségbeesetten de nem is figyelt rám.

Belekapaszkodtam a kezébe, de ment tovább...

Hallottam, ahogy a szívem darabokra törik...

Térdre estem, és néztem utána, utána nyúltam, de nem volt értelme...Elment...és eltűnt a sötétségbe.

Hatalmasat ordítottam, és a szobámba keltem.

…

Sose álmodtam még ilyen rosszat...Pedig meg kell hagyni álmodtam már pár nagyon durva dolgot...

Vajon...Ez jósló álom volt?

Ez vár rám a valóságba is...?

Nem érdeklem már őt...Bár érthető...Belegázoltam a lelkébe...Megérdemeltem amit kaptam, de...Nem tudok belenyugodni.

Valószínű, hogy a zene miatt álmodtam ezt...De nem azt kellett volna inkább álmodnom, hogy visszajön hozzám, könnyesen az ölelésébe borulok, és minden vidám meg boldog?

Igaz, elég nyálasan hangzik...de erre vágytam volna...

Az arcomon éreztem, hogy megint sírtam...

Lemostam a leszáradt könnyeket, gyorsan összekaptam magam lelkileg, és testileg, reggeliztem, és megindultam a suliba...

Várjunk csak...Szombat van...

Bazmeg de hülye vagyok...

Idegesen felszaladtam a szobámba, becsaptam az ajtót, és ruhástul feküdtem be az ágyamba.

Fel se akarok kelni hétfőig...

Hétfő reggel van, sajnos suli...Annyira nincs kedvem hozzá, de muszáj.

Olyan élettelennek láttam az egész világot, mint ha minden fekete fehér lenne...

Megint azt a zenét hallgatom...De egyszerűen nem bírom letenni.

Az iskolába menet annyi párt láttam...Mind olyan boldogok voltak, majd beleszakadt a szívem...

Beléptem az iskolába, aztán a termünkbe, és erőtlenül zuhantam le az asztalomhoz.

• Jézusom, mi történt veled Hoch? - nézett rám ijedten Lexy.
• Sem..mi – mondtam hangtalanul.
• Miért van bekötözve a kezed? - fogta meg, de elrántottam, mert fájt.
• Nincs semmi bajom, hagyjál békén – förmedtem rá.

De aztán meg is bántam...

• Bo-bocsi, csak fáradt vagyok... - mondtam a fejemet fogva.
• Semmi baj – simogatta meg a fejem.

Olyan jól esett...Anyám is mindig ezt csinálta, ha kicsi koromban rossz volt a kedvem, és hamar el is szállt a rosszkedvem, de most nem működik...

Olyan kínosan lassan telt az óra...

Vége lett az órának és Lexy megint felém fordult.

• Mond már el mi történt a kezeddel? - morgott rám.
• Semmi...Csak...bevertem.
• Megint kárt tettél magadba – kiabált rám, hogy az egész osztály minket nézett.

...Dehogy tettem kárt magamba.

• Nyugi már nem lesz semmi bajom – legyintettem.

Bár ha tényleg eltört néhány ujjam...

Feltápászkodtam, hogy kimenjek kicsit kiszellőztetni a fejemet, és Lexy is felállt.

• Nem fogok magammal csinálni semmit, csak friss levegőt akarok szívni, mert kómás vagyok.
• De ha megtudom...
• Jól van jól van... - morogtam és léptem ki az ajtón.

Mint ha anyámat hallanám...

Felmentem a tetőtérre, nekitámaszkodtam a falnak, és néztem az eget.

Olyan kellemes hűvös idő volt, szinte már vérfagyasztó.

Annyira...Jó lett volna ha most átölel valaki...

Egész hetem így telt...Totál agyhalott voltam, alig beszéltem, mint ha kivágták volna a nyelvem...

Anyám azt hitte valami halálos betegségem van...

Csütörtökön megint mentem volna fel első szünet után a tetőtérre, de észrevettem, hogy Lexy nincs sehol.

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?!

Tényleg nagyon be vagyok lassulva...

Felálltam, hogy megkeressem őt, mert nagy valószínűséggel a tetőtéren van.

Hangtalanul mentem fel a lépcsőn, aztán láttam meg, hogy valakivel telefonon beszélget.

Tudom nem szép dolog hallgatózni, de ha már itt vagyok...Kíváncsi vagyok kivel beszélget.

• Mit csinálsz már? Hoch már totál szét van csúszva.

Hé...De...Akkor valószínűleg Taylorral beszélget.

• Ma 4-kor a vonat állomáson? Rendben ott leszünk. - aztán letette.

Jön...Vissza?

Annyira megörültem, hogy elfelejtkeztem, hogy Lexy megindult felém...

Megfordultam, megbotlottam a lábamba, és leestem a lépcsőn...Nem fog ép csontom maradni...

• Te meg mit csinálsz itt? - nézett le rám Lexy.
• Nézem a padló mintázatát...Szerinted? - morogtam rá.

Kinyújtotta a kezét, felsegített, és elmosolyodott.

• Min vigyorogsz? - sandítottam rá.
• Taylor jön vissza.

Ezt már eddig is tudtam.

• Nem is örülsz neki? - nézett rám meglepetten.
• Ja d-de igen – mondtam hirtelen.

Olyan izgatott voltam, majd megőrültem...

Vége lett a napnak, és megindultunk az állomásra.

• Lassabban Hoch, nem bírom tartani a tempód – lihegett Lexy.
• Siess már – morogtam.

Fél órával előbb értünk oda, de sebaj.

Most is azt a zenét hallgattam, amit Taylortól kaptam.

Mint amikor először láttam a nagyit kiskoromban, úgy érzem most magam...

Szétvet a várakozás...Lexy próbál engem lenyugtatni több kevesebb sikerrel...

Végre megjött Taylor vonata, izgatottan kerestem hol lehet, de persze, hogy nem láttam...Pedig nem kicsi ember volt.

Aztán mikor már oszlott a tömeg, láttam meg kiemelkedni a tömegből, pont mikor a zene ahhoz a refrénhez ért, hogy „azt kívánom, hogy bárcsak itt lennél”.

Egyből felismertem sunyi kéjes vigyorgását...

Könnyezve rohantam oda hozzá, és úgy megöleltem, hogy majdnem felborult.

• Szija. Azt hittem soha nem jössz vissza... - mondtam halkan.
• Hogy érted? - nézett rám értetlenül. Csak egy hétre mentem ki külföldre dolgozni nagybátyámhoz, mert megkért rá. Amint hallom, megszeretted a zenét, amit adtam – kuncogott.

...Úgy érzem, hogy most meg fogom fojtani Lexyt...

• Miért nem tudtad ezt megmondani? - ordítottam le Lexy haját.
• Elfelejtettem na – kuncogott kínosan.

Fú...