Bunkóság Mesterfokon - 4. Fejezet

Bunkóság Mesterfokon – 4. Fejezet

Miért történik ez velem bazki?!

• Hova a francba ment? - néztem rá Lexyre.
• Én se tudom pontosan, nekem se mondta el – mondta zavarodottan Lexy.
• Wáááááááááááááááá – ordítottam megint el magam, és vertem az asztalba a fejem.

Újra és újra és újra belevertem a fejem...

• Hoch nyugi már, ne tegyél már kárt magadba – förmedt rám Lexy.
• Hagyjál békén – ordítottam rá, és szaladtam ki a teremből.

Felmentem a tetőtérre, és kitámasztottam az ajtót, hogy senki se tudjon feljönni...Egymagam akarok lenni...

Térdre estem, és akkorát ordítottam, hogy az egész iskolában visszhangzott...

Miért miért miért...?

És mi lehet azon a CD-n?

Ha megtalálom esküszöm hogy megfojtom bazki...

Belevertem a földbe, és megpróbáltam valamelyest összeszedni magam...

• Hoch, légy szíves engedj be, beszélnem kell veled – szólalt meg Lexy az ajtó mögül.
• Most hagyj légy szíves.
• De nagyon fontos – mondta kitartóan.

Feltápászkodtam a földről, odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.

Megint olyan dühösen nézett rám...

• Légy szíves ne a szemeddel ölj meg hanem kézzel jó?
• Ne poénkodj már – förmedt rám. Nem emlékszel a berúgós esténkre?
• Részeg voltam...Hogy emlékezhetnék bármire is? - háborodtam fel. Semmire nem emlékszem...
• Megcsókoltad Taylort, és azt mondtad neki szereted.

…............Mi a jó franc van?!

Várjunk csak...Valami rémlik...

• De én úgy emlékszem hogy ő csókolt meg, és mondta hogy szeret.
• Fordítva.

Basszus...Nagyon ki lehettem ütve...De...Jézusom mit követtem el, miattam ment el.

Megint elordítottam magam.

• Nyughass már – rázogatott meg Lexy.
• De miattam ment el... - mondtam elkeseredetten. Miattam... - csordult le egy könny az arcomon.
• Jaj te bolond – ölelt magához Lexy. Minden rendbe fog jönni.

Remélem...

Lexy felállt, felsegített, és visszamentünk a terembe, mert kezdődik az óra.

Nem bírtam odafigyelni az órára...Emésztett a bűntudat...

De ezt mért nem tudta a szemembe mondani? Másrészt meg mi az a rajz? És mi van a CD-n?

Már megint sok a kérdés...

Elkérezkedtem a tanártól, hazamentem, és ledobtam magam az ágyra, mielőtt megnéztem volna mi van a CD-n.

Annyi minden kavarog a fejembe...

Összeszedtem magam, behuppantam a gépem elé, és betettem a CD-t.

Vártam vártam vártam amire végre megnyitotta és...Egy zene volt rajta...

De...Várjunk csak. Én ezt a zenét ismerem, és eléggé furcsállom, hogy pont tőle...Bár jobban belegondolva amit tudok róla, hogy hallgat...

Másrészt meg Avril Lavignet én is nagyon szeretem, bár ezt az egy számát nem ismerem, biztos az új albumról van.

Elindítottam a zenét, és visszafeküdtem az ágyba.

Hallgatom hallgatom és csak aztán eszmélek rá mi is a szövege...Szerencsére annyira bonyolult szövege nincs, másrészt meg jobban tudok angolul, mint németül, pedig abból érettségiztem...

...Megfájdult a szívem, éreztem, hogy megint megeredtek a könnyeim...

A zene lényege röviden annyi, hogy szeret valakit, akivel már sok minden hülyeséget megtett, és szeretné, azt kívánja, hogy itt legyen mellette...

De ha azt akarta, akkor mi a francért ment el?!

A fejemet fogom, és zokogni kezdek...

Beleordítok a párnába, és a zene újra meg újra ismétlődik, és a szívem csak egyre jobban és jobban fáj...

Feltápászkodtam az ágyról, megráztam egy kicsit magam, és visszaültem a gép elé.

Felraktam a zenét az mp3-amra, halkabbra vettem egy kicsit, és mentem fürödni.

Nem tudom hányszor ment végig már a zene...De ezzel nem lett jobb, csak még jobban emésztem magam a történtek miatt...

Bár legalább ez a kérdés megoldódott.

Engedtem egy jó nagy kád meleg vizet, befeküdtem, és gondolkozni kezdtem, hogy mi a franc van azon a kis fecnin.

Nem fogok rájönni...Ha fene fenét eszik akkor se fogok megtudni mi az a firka...

Fú ha egyszer megtalálom...Felkoncolom bazki és pörköltet csinálok belőle...Itt hagy kételyek között...

Idegroncs leszek ettől a zenétől...De nem tudom nem hallgatni...

Bemerültem a víz alá, bevizeztem a hajam, feljöttem, aztán sampont nyomtam rá.

Ide oda fújkáltam a habot, de legszívesebben belefojtottam volna magam a vízbe...

Hol lehet most? Vajon gondol rám? Vissza fog valaha is jönni...

Fenébe a makacsságommal...

Lehet...Hogy tényleg szerelmes lettem belé?!

Francba...Akármilyen hülye, idióta, idegesítő...De valamiért ez fogott meg benne...Nem unalmas, nem szürke.

Tényleg úgy lett, ahogy az a hülye mondta...Most már én is elismerem...De mit érek vele?? Ezzel nem tudom őt már visszahozni...sajnos...

Megint leszaladt egy könny az arcomon, lemostam a hajam, meg a könnyem, kimásztam, és megtörülköztem.

A sok sírástól beesett az arcom és vörösek a szemeim...

A tükör előtt állva...Legszívesebben pofán vágtam volna magam, de nem tehettem...

Belevágtam volna a tükörbe, de nem lett volna értelme...

Helyette belevertem a falba újra, és újra és újra, amíg nem vérzett az öklöm...Azután is folytattam addig, amíg könnyezve nem csúsztam le a falon, és kuporodtam össze a sarokba, miközben a zene újra és újra ismételte önmagát.

Lemostam a kezemről a vért de alig éreztem...

Valószínűleg eltört pár ujjam is...De jó bazmeg...

Megtörülköztem, felvettem egy pólót, meg egy bokszert, és lementem anyámhoz kérni néhány fáslit, hogy bekötözzem a kezem.

• Mire kell? - nézett rám anyám.
• Semmi...Csak...Fáj a kezem... - mondtam hallgatagon, vettem el gyorsan a fáslit, és suhantam vissza a szobámba.

Leültem az ágyamra, és bekötöztem a kezeim.

Nem bírtam kinyújtani az ujjaimat...

Ha Lexy ezt megtudja kibelez engem...Bár jobban belegondolva...Annyira nincsen már kedvem élni, szívességet tenne vele.

Bámultam a plafont, nem tudtam mit kezdeni magammal...Nem jött álom a szememre...Csak sírás.

Nagy nehezen sikerült elaludnom, de már nem volt erőm ahhoz, hogy odamenjek a géphez, és leállítsam a szívfájdító zenét...

Mi ez a hely? Olyan ismerős...

Ez az iskola tetőtere volt...De mit keresek én itt?

A távolba egy ismerős alakot vélek felfedezni...Csak nem...

• Taylor te vagy az? - mondtam némi boldogsággal a hangomba.

Nem fordult meg...Nem hallott volna?

• Taylor hahó, itt vagyok – ugráltam. Légy szíves...könyörgöm figyelj rám... - mondtam bizonytalan hangon.

Semmi válasz...Mint ha egy szobor lett volna.

Hirtelen megfordul de...Nem rám néz...Mint ha itt se lennék, keresztül néz rajtam.

• Taylor, figyelj rám, könyörgöm – mondtam kétségbeesetten de nem is figyelt rám.

Belekapaszkodtam a kezébe, de ment tovább...

Hallottam, ahogy a szívem darabokra törik...

Térdre estem, és néztem utána, utána nyúltam, de nem volt értelme...Elment...és eltűnt a sötétségbe.

Hatalmasat ordítottam, és a szobámba keltem.

…

Sose álmodtam még ilyen rosszat...Pedig meg kell hagyni álmodtam már pár nagyon durva dolgot...

Vajon...Ez jósló álom volt?

Ez vár rám a valóságba is...?

Nem érdeklem már őt...Bár érthető...Belegázoltam a lelkébe...Megérdemeltem amit kaptam, de...Nem tudok belenyugodni.

Valószínű, hogy a zene miatt álmodtam ezt...De nem azt kellett volna inkább álmodnom, hogy visszajön hozzám, könnyesen az ölelésébe borulok, és minden vidám meg boldog?

Igaz, elég nyálasan hangzik...de erre vágytam volna...

Az arcomon éreztem, hogy megint sírtam...

Lemostam a leszáradt könnyeket, gyorsan összekaptam magam lelkileg, és testileg, reggeliztem, és megindultam a suliba...

Várjunk csak...Szombat van...

Bazmeg de hülye vagyok...

Idegesen felszaladtam a szobámba, becsaptam az ajtót, és ruhástul feküdtem be az ágyamba.

Fel se akarok kelni hétfőig...

Hétfő reggel van, sajnos suli...Annyira nincs kedvem hozzá, de muszáj.

Olyan élettelennek láttam az egész világot, mint ha minden fekete fehér lenne...

Megint azt a zenét hallgatom...De egyszerűen nem bírom letenni.

Az iskolába menet annyi párt láttam...Mind olyan boldogok voltak, majd beleszakadt a szívem...

Beléptem az iskolába, aztán a termünkbe, és erőtlenül zuhantam le az asztalomhoz.

• Jézusom, mi történt veled Hoch? - nézett rám ijedten Lexy.
• Sem..mi – mondtam hangtalanul.
• Miért van bekötözve a kezed? - fogta meg, de elrántottam, mert fájt.
• Nincs semmi bajom, hagyjál békén – förmedtem rá.

De aztán meg is bántam...

• Bo-bocsi, csak fáradt vagyok... - mondtam a fejemet fogva.
• Semmi baj – simogatta meg a fejem.

Olyan jól esett...Anyám is mindig ezt csinálta, ha kicsi koromban rossz volt a kedvem, és hamar el is szállt a rosszkedvem, de most nem működik...

Olyan kínosan lassan telt az óra...

Vége lett az órának és Lexy megint felém fordult.

• Mond már el mi történt a kezeddel? - morgott rám.
• Semmi...Csak...bevertem.
• Megint kárt tettél magadba – kiabált rám, hogy az egész osztály minket nézett.

...Dehogy tettem kárt magamba.

• Nyugi már nem lesz semmi bajom – legyintettem.

Bár ha tényleg eltört néhány ujjam...

Feltápászkodtam, hogy kimenjek kicsit kiszellőztetni a fejemet, és Lexy is felállt.

• Nem fogok magammal csinálni semmit, csak friss levegőt akarok szívni, mert kómás vagyok.
• De ha megtudom...
• Jól van jól van... - morogtam és léptem ki az ajtón.

Mint ha anyámat hallanám...

Felmentem a tetőtérre, nekitámaszkodtam a falnak, és néztem az eget.

Olyan kellemes hűvös idő volt, szinte már vérfagyasztó.

Annyira...Jó lett volna ha most átölel valaki...

Egész hetem így telt...Totál agyhalott voltam, alig beszéltem, mint ha kivágták volna a nyelvem...

Anyám azt hitte valami halálos betegségem van...

Csütörtökön megint mentem volna fel első szünet után a tetőtérre, de észrevettem, hogy Lexy nincs sehol.

Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?!

Tényleg nagyon be vagyok lassulva...

Felálltam, hogy megkeressem őt, mert nagy valószínűséggel a tetőtéren van.

Hangtalanul mentem fel a lépcsőn, aztán láttam meg, hogy valakivel telefonon beszélget.

Tudom nem szép dolog hallgatózni, de ha már itt vagyok...Kíváncsi vagyok kivel beszélget.

• Mit csinálsz már? Hoch már totál szét van csúszva.

Hé...De...Akkor valószínűleg Taylorral beszélget.

• Ma 4-kor a vonat állomáson? Rendben ott leszünk. - aztán letette.

Jön...Vissza?

Annyira megörültem, hogy elfelejtkeztem, hogy Lexy megindult felém...

Megfordultam, megbotlottam a lábamba, és leestem a lépcsőn...Nem fog ép csontom maradni...

• Te meg mit csinálsz itt? - nézett le rám Lexy.
• Nézem a padló mintázatát...Szerinted? - morogtam rá.

Kinyújtotta a kezét, felsegített, és elmosolyodott.

• Min vigyorogsz? - sandítottam rá.
• Taylor jön vissza.

Ezt már eddig is tudtam.

• Nem is örülsz neki? - nézett rám meglepetten.
• Ja d-de igen – mondtam hirtelen.

Olyan izgatott voltam, majd megőrültem...

Vége lett a napnak, és megindultunk az állomásra.

• Lassabban Hoch, nem bírom tartani a tempód – lihegett Lexy.
• Siess már – morogtam.

Fél órával előbb értünk oda, de sebaj.

Most is azt a zenét hallgattam, amit Taylortól kaptam.

Mint amikor először láttam a nagyit kiskoromban, úgy érzem most magam...

Szétvet a várakozás...Lexy próbál engem lenyugtatni több kevesebb sikerrel...

Végre megjött Taylor vonata, izgatottan kerestem hol lehet, de persze, hogy nem láttam...Pedig nem kicsi ember volt.

Aztán mikor már oszlott a tömeg, láttam meg kiemelkedni a tömegből, pont mikor a zene ahhoz a refrénhez ért, hogy „azt kívánom, hogy bárcsak itt lennél”.

Egyből felismertem sunyi kéjes vigyorgását...

Könnyezve rohantam oda hozzá, és úgy megöleltem, hogy majdnem felborult.

• Szija. Azt hittem soha nem jössz vissza... - mondtam halkan.
• Hogy érted? - nézett rám értetlenül. Csak egy hétre mentem ki külföldre dolgozni nagybátyámhoz, mert megkért rá. Amint hallom, megszeretted a zenét, amit adtam – kuncogott.

...Úgy érzem, hogy most meg fogom fojtani Lexyt...

• Miért nem tudtad ezt megmondani? - ordítottam le Lexy haját.
• Elfelejtettem na – kuncogott kínosan.

Fú...