Megvalósult Álomkép

Megvalósult Álomkép

Felkeltem...Sajnos...
Pedig oly csodásat álmodtam, de egybe furát is. Mert rengeteg sok marhaságot is összeálmodtam, de bennem ez az egy rész ragadt meg.
Egyik osztálytársammal sétálgatok, kézen fogva, egy olyan helyen ahol senki sincs.
Összekulcsolt kézzel tántorogtam mellette, aztán átkarolva a kezét mentem mellette tovább.
Olyan jó, meleg érzés volt, annyira boldog voltam, mint már nagyon rég.
Meglepődtem, hogy pont vele álmodtam, de oly valóságosnak tűnt, mégis csak egy álomkép volt, ami szétszakadt...
Ő az az egyik fiú, aki tetszik nekem az osztályból, és ellene is elkövettem azt a hibát, hogy beleszerettem, pedig tudom, hogy semmi esélyem nincs nála, mert heteró, és barátnője is van...
Ritkás haja van, de külsőleg mégis az a pont „tökéletes férfi” külseje van.
Arányos, tökéletes, és soha nem lehet az enyém...
Én külsőm mondhatni egyszerű. Hosszú feketés barnás haj, szőrös arc, és eléggé testes vagyok.
Ekkora rakás szerencsétlenség is csak én lehetek – mondtam aztán kiterültem az ágyra.
Rakás szerencsétlenség siess, elkésel a suliból.
Nagy nehezen megpróbáltam összeszedni magam, gyorsan felöltöztem, és bágyadtan elindultam a suliba, de folyton folyvást ezen az álmon járt az eszem.
Ma történelem dolgozat volt és semmi időm nem maradt, hogy tanuljak rá...
Úgyhogy muszáj volt kilesnem, pedig általában tanulok.
Az a fiú, Brent ült mellém, akiről álmodtam...
Óvatosan megfogta mindkét vállam, hogy be tudjon ülni mellém, de olyan érzés volt az az érintés...Mint ha megsimogatott volna.
Próbáltam csalni a dolgozatnál, ami többé-kevésbé ment is.
De közbe láttam, hogy Brent is a zsebkendőjére írt puskáról les, és elmosolyodtam.
Nagy nehezen kicsöngettek, és kimentem egy kicsit a suli tetőterére, a hóesésbe, hogy kiszellőztessem a fejem.
Lágyan szállingóztak a hópelyhek ide oda, estek szendén az arcomra és olvadtak el.
Az egész város hófehér tiszta hó borította, mint porcukor a sütiket.
Megnyugtató látvány volt, de még mindig az az álom motoszkált a fejembe.
Tudom...Hogy úgy sincs semmi esélyem nála, több indokból is.
De ha már nem történik semmi, akkor leírom magamnak egy kis történetbe, hogy sose felejtsem el ezt az álmom.
Hallom a csengő bánatos csengetését, összeszedem egy kicsit magam, bevánszorgok a terembe, és lezuhanok az asztalomra, amin az egész osztály röhögni kezdett.
Teltek múltak lassan az órák, napok, és a történetem megírásával eléggé lassan haladtam...
Annyira zavaros volt az álom, de mégis oly értékes, hogy muszáj feljegyeznem, hogy örökké emlékezhessek rá.
Nagy nehezen befejeztem, és mivel sok olyan ismerősöm van, aki szereti az írásaim, főleg az ilyen fiú-fiú jellegűeket, kitettem egy közösségi portálra az irományom.
Mindenki tudja milyen beállítottságú vagyok, de különösképp senkit se zavar, aminek nagyon örülök.
Eléggé késő volt, mikor már befejeztem a történetet, ezért csak odaálltam az ágyam felé, és elgyengülten dőltem bele.


Másnap eléggé nehezen kászálódtam ki az ágyamból, de anyámnak köszönhetően észhez tértem...
Mert szokás szerint minden éjjel 3-kor itt ül, és sok hülyeséggel játszik...
Na pattanj innen, had nézzem meg az üzeneteim – mondtam álmatag hangon.
Odaültem, dörzsölgettem a szemem, mert elég homályosan látok minden reggel.
Elmosolyodtam, ahogy olvastam a sok pozitív visszajelzést a történetemre.
30 ismerősömnek tetszett a kis történetem.
Egyből megteltem vidámsággal, gyorsan összekaptam magam, és elindultam a suliba, nehogy elkéssek.
Megint szállingózott a hó, mindenhol nyüzsögtek az emberek, és kocsimorgás lengte be az egész világot.
Beértem a suliba, és itt is úgy vettem észre, hogy mindenki kedves mindenkivel.
Nem volt semmi veszekedés, kötekedés semmi, talán azért, mert itt a karácsony, és az a szeretet ünnepe.
Ilyenkor félre kell tenni mindenféle ellentétet, és olyanokkal is kedves lenni, akikkel alapjába véve nem vagy az.
Üldögéltem, elmerültem a gondolataimba, mint általában, és hirtelen azt veszem észre, hogy két gyengéd kéz fogja meg a vállam, és valaki suttog a fülembe:
Suli után szeretnék veled beszélgetni.
Annyira megijedtem...Majdnem megállt a szívem.
Meglepetten fordultam hátra, és akkor láttam, hogy Brent mosolyog rám.
A Frászt hoztad rám – mondtam levegő után kapkodva.
Bocsi nem akartam.
Annyira jó érzés volt hallani a hangját, mégis valami furcsa bizonytalanságot éreztem benne.
Megint elbambultam, és amire magamhoz tértem, már ki is suhant a teremből.
Miről akarhat beszélni velem?
Hirtelen megdermedtem...
Talán ő is olvasta a történetem?
Basszus de hülye vagyok – vertem bele a fejem az asztalba.
Mindenki meglepetten nézett rám.
Biztos ő is olvasta a történetem, és most jól ki akar osztani engem...
Hogy lehetek ekkora marha?
Egész nap bennem volt az ideg, és nem tudtam semmire se koncentrálni.
Mindenki azt hitte, hogy valami bajom van, de senkinek se akartam elmondani, mi a valódi bajom.
Végre eljött a nap vége, zavartan sétálok ki az iskolából, és állok meg a kapuval szembe.
Mindenki kiáramlott már az iskolából, csak Brent maradt még bent.
Gombóc volt a torkomba, remegtek a lábaim...
Hirtelen toppan elém, én meg azt se tudjam mit csináljak.
Ööö miről szerettél volna beszélgetni velem? - kérdeztem riadtan.
Sokan mondogatták, hogy te fogod majd kidolgozni a Nyelvtan Meg a Történelem tételeket. Nekem is el tudnád majd küldeni?
Hatalmas kő esett le a szívemről.
Persze, elküldöm. Csak majd add meg az E-mail címed.
Haverian magához ölelt, köszönt, aztán lassan elsétált a távolba, én meg magamhoz se tértem...
MEGÖLELT! Tényleg MEGÖLELT.
Annyira boldog voltam, bár azt hittem, ez megint csak egy álom.
Összeszedtem magam, és rózsaszín köddel körülöttem elindultam hazafelé.
Heverésztem az ágyon, zenét hallgattam, aztán feltápászkodtam, és reményteljesen kezdtem neki a tételek kidolgozásának.
Éjfélig voltam fent, de majd leragadtak a szemeim.
Lefeküdtem aludni, hogy holnap ne legyek kómás.

Az elmúlt hetem így telt.
Mindennap kidolgoztam egy tételt, de azt vettem észre, hogy Brent mint ha nem is venne tudomást rólam.
Elmegy mellettem, nem köszön nekem, és mint ha nem is léteznék.
Nagyon rosszul esett, de nem kérdeztem meg tőle, hogy miért nem figyel rám.
Rengeteg sok dolgom volt, pihenni alig volt időm...
Péntek utolsó órám előtti szünetébe felmentem megint az iskola tetőterére.
Megint szállingózott a hó, fagyos szél csapta meg az arcom, és kicsit remegni kezdtem.
Leültem a párkány szélére, és bámultam le a nyüzsgő városra.
Úgy halottam, mint ha valaki kinyitotta volna az ajtót, de amikor odanéztem, senkit se láttam.
Kezdek már képzelődni – mondtam zavartan.
Megint odakaptam a fejem, de most tisztán láttam, hogy valaki áll ott.
Brentet láttam meg az ajtóba toporzékolni.
Most képzelődök, vagy tényleg őt látom?
Igen, tényleg engem látsz – mondta, miközben odalépett hozzám, és megsimogatta az arcom.
Annyira megijedtem, hogy majdnem hátra borultam, de Brent elkapott, és körbekulcsolt a derekamnál.
Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik.
Magabiztosan magához húzott, közel hajolt hozzám, és amikor megcsókolt volta, hirtelen eltűnt...
Térdre estem a friss hóba, és bámultam magam elé...
Tudtam, hogy túl szép, ahhoz hogy igaz legyen...
Túl sokat fantáziálok, és gyakran már nem tudom megkülönböztetni a valóságot az álomképtől.
Megpróbálok felállni, kicsit megmozgatni magam, mert elgémberedtem a hidegtől.
Visszavánszorogtam a terembe, lefeküdtem a padra, és próbáltam magam kicsit átmelengetni.
Hirtelen azt érzem, hogy két gyengéd de magabiztos kéz ölel át engem, és lehel forrón a nyakamba.
Ügyet sem vetettem rá, mert megint azt hittem képzelődök, úgyhogy úgy maradtam.
Amúgy is, senki se volt az osztályba rajtam kívül, mert mindenki dohányzik lent az udvaron.
Pár perc után is éreztem magamon azt a melegséget, de még mindig nem néztem meg, hogy valóság e.
Becsöngettek, és az óvó ölelés elszállt, mint egy kósza hópihe.
Csalódottan keltem fel az asztalomról, és bámultam a táblára, amit a tanár már jól teleírt...
Lassan vánszorgott az idő, minden eltelt perc órának tűnt, de nagy nehezen elmúlt ez a nap is.
A tájat mindenütt friss hó borította, de mégse tudtam úgy gyönyörködni benne, mint réges rég...
Annyira jó lenne már szeretni valakit, hozzá bújni, védelmező karjai között lenni...
De úgy se jön össze, szerencsétlen balfasz vagyok...Mert nekem muszáj mindig olyanba beleszeretnem, akiről tudom, hogy soha az életbe nem kapom meg...
Már-már annyiszor mondtam magamnak ezt...Mégis újra és újra beleesek ugyanabba a hibába.
Leültem az ablakom elé, és szomorkodva néztem ki a hóesésbe.
Rengeteg párt láttam kint sétálgatni a hóba, kézen fogva...
A szívem majd meg szakadt, egy apró fájdalmas könnycsepp gördült le az arcomról, és szomorúan dőltem be az ágyamba.


Délelőtt 10-kor keltem fel, és ültem föl az ágyamba.
Néztem ki az ablakon, anyám nem rikácsolt, hogy ébredjek már, és azon gondolkodtam, hogy ki megyek hóembert építeni.
Anyám már elment dolgozni, gyorsan felkaptam magamra a ruhámat, és mentem ki a friss hóba.
Elvoltam merülve a hóemberépítés rejtelmeibe, és egy mély barátságos hangot hallok magam mögül.
Látom nagyon szeretsz hóembert építeni – mondta Brent.
Hát...Más időtöltésem úgy sincs – mondtam közömbösen.
Mért egyedül csinálod? Mért nem hívod át valamelyik barátod?
Ha még lenne nekem olyan... - mondtam elhalóan. Még anyám is itt hagyott, ment dolgozni.
De van barátod – lépett oda hozzám és megfogta a vállam. Itt vagyok én.
Majdnem könny szökött a szemembe, de vissza tudtam tartani.
Ha bármikor szeretnél beszélgetni velem, csak szólj – karolt át megint barátian.
Sajgott a szívem, de mégis boldog voltam, hogy barátként tekint rám.
Igen...Barátként.
Ez visszhangzik a fejembe, újra és újra és újra, amíg Brent magához nem térít.
Együtt elkezdtünk hóembert építeni, és oly vidámság töltötte el a szomorú szívem.
Beleborított a hóba, aztán felém ágaskodott.
Elvörösödve bámultam rá.
Egy szót se szólt, csak mosolygott rám, felállt, és felsegített.
Szorosan magához ölelt, és teljesen ledermedtem...
Egy szót se szólt, csak ölelt erősen, magabiztosan.
M-mi?
Úgy éreztem, most szükséged van egy baráti ölelésre – lehelte a fülembe.
Könnyek kezdtek potyogni a szememből, és erősen szorítottam őt, mint ha az életem múlt volna rajta.
Köszönöm! - mondtam suttogva.
Pár percig így álltunk, aztán elengedett és rám mosolygott.
Rabul ejtett kedves virgonc mosolyával, de egybe szíven is szúrt, mert magához láncolt, pedig ő nem olyan mint én...
Szótlanul megfordult, elindult, de még utoljára feltette a kezét, és háttal integetett nekem.
Elmosolyodtam, és megpróbáltam letörölni a megfagyott könnycseppeket az arcomról.
Elindultam haza, leültem a gép elé, és bámultam a monitort...
Mért ver a sors engem? Mért nem találok végre egy olyan valakit, akit boldoggá tehetnék?
Kérdéseimre megint nem kapok választ.
Ledőlök, de egyből el is nyom az álom.


Arra ébredtem, hogy már hétfő van...
Egy egész napot átaludtam? Basszus...
Gyorsan összekaptam magam, megreggeliztem, és rohantam a suliba.
Még mindig erősen égett bennem az az ölelés...
Rég éreztem már bármiféle szeretetet.
Betopogtam a terembe, és lehuppantam a helyemre.
Beszélgettem az osztálytársaimmal, írogattam a szünetekbe a megint elfelejtett leckéim, és teljesen átlagosan telt a napom.
Nap végén amikor felálltam, és elakartam volna indulni azt érzem, hogy valaki a kapucnimnál fogva ránt vissza...
Ne siess annyira – mondta egy mély vidám hang. Megbeszéltük, hogy ma elmegyünk beszélgetni.
Elkerekedett szemekkel néztem hátra, és találtam magam szembe Brent világos zöld szempárjával.
Elfelejtetted? - nézett rám meglepetten.
Bocsi...Csak mostanában eléggé szétszórt vagyok – mondtam zavarodottan.
Lenne kedved eljönni velem sétálni? - fogta meg megint a vállamat.
Persze. Úgy sincs semmi dolgom.
Elmentünk a közeli parkba, ami oly hatalmas volt, hogy minimum egy napig tart átjárni az egészet.
Sétálgattunk, beszélgettünk, és olyan boldognak éreztem magam, és megint az motoszkált a fejembe, hogy ez csak egy álomkép...
Már kezdett besötétedni, a hó még mindig szállingózott, ami romantikus érzést keltett bennem.
Hirtelen megáll, és odanyújtja a kezét.
Elfehéredve nézek rá...
Miért? - kérdeztem meghökkenve.
Hát...hogy is mondjam – mondta kicsit félénken. Olvastam a történeted.
Ledöbbentem...Basszameg, elfelejtettem, hogy ő is elolvashatta a történetemet...
Irtó hülyének éreztem most magam...
De elfehéredtél – mondta kuncogva. Valami baj van?
Nem akartam, elfelejtettem, hogy te is ott vagy, nem akarlak szétválasztani a barátnőddel – hadartam össze vissza.
Jaj nyugi – lépett oda hozzám, és fogta meg a kezem. Már nem vagyok együtt vele.
Megint elkerekedett szemekkel néztem rá.
De ugye nem...
Dehogyis, nem a történeted miatt szakítottam vele. Csak már nem éreztem magam vele boldognak, mint régen.
Mért pont én? - kérdeztem elvörösödve. Akkora egy rakás szerencsétlenség vagy... - szakított félve azzal, hogy az ujját a fagyott ajkamra teszi.
Nagyon megfogott a történeted. Igazán mély érzelmeid vannak – mondta mosolyogva. Ki se néztem volna belőled.
Hát..Rengeteg sok mindent nem lehet megmondani rólam, mert senkit se érdekel semmim se... - mondtam elhalóan.
Gyere – nyújtotta oda megint a kezét. Ismerkedjünk meg egy kicsit jobban.
Vánszorogva mentem oda hozzá, és óvatosan fogtam meg a kezét.
Összekulcsolta a kezét az enyémmel, és megint éreztem azt a meleg érzést, amit álmomba.
De most VALÓSÁG volt. Tényleg VALÓSÁG.
Sétálgattunk körbe-körbe a parkba, egyikünket se érdekelte, hogy megyünk e valamerre, csak mentünk a semmibe, és beszélgettünk a végtelenségbe.
Félénken átöleltem a karját, felkuncogott, és szorosan mellette, a szeretettől megrészegülve tántorogtam.
Hirtelen megtorpan, és gúnyos mosollyal néz rám.
Mi az? - kérdeztem ijedten.
„Ritkás a hajam”? - kérdezte kuncogva.
Jaj – kiáltottam fel. Nem azért írtam, nem sértés volt, így is nagyon tetszik a haj... - szakított megint félbe azzal, hogy megint rátette fagyos ujjait az ajkaimra.
Nyugi már, nem haragszok érte. Tényleg egy kicsit ritkás a hajam – mondta kuncogva.
De nekem tényleg tetszik – mondtam elvörösödve.
Farkasszemet néztünk egymással, óvatosan odalépett hozzám, és megcsókolt...
De az a csók...Azt el se lehet mondani milyen érzés volt...
Lángolt az ajkam tőle, az egész testem felperzselődött, és már-már annyira melegem volt, mint ha nyár lenne.
Óvatosan lecsúsztatta a kezét a derekamra, szorosabban magához vont, és egyre vadabbul csókolt.
Másik kezével beletúrt a hajamba, beleremegtem gyengéd, mégis kissé érdes kezébe.
Lehet hogy nem egy adonis, lehet kicsit ritkás a haja, de a szíve aranyból van, és felbecsülhetetlen értékű fiú.
Szorosan magamhoz öleltem őt, egy könnycsepp folyt le az arcomon, és áldottam azt a napot, amikor megálmodtam azt az álmot, ami közelebb hozott hozzá.
Az álomkép valósággá lett, a boldogságom beteljesült, és végre nem kell egymagam élni, mert van kit szeretnem, van kit boldoggá tennem, aki egyetlen apró mosolyával megtudja tölteni boldogsággal a szívem.