Megtestesült Tökéletesség – 2. Fejezet
Miért ordítasz a vásárlók előtt? - kérdezte Yui felháborodva.
Bocsi...
Mi bajod van? - kérdezte Yui a fejét fogva.
Nem tudom...
Jó lenne ha összeszednéd magad – veregetett hátba, aztán kiment.
Kicsit zavarodottnak éreztem magam...
Nem szerethetek bele egy vadidegenbe...Bár idegennek azért nem mondanám, mert mindennap látom őt, de akkor is...
De hát olyan...Tökéletes...
Na jó, muszáj összeszednem magam, és visszamenni dolgozni.
Az egész nap viszonylag átlagosan telt, bár egész nap az a férfi járt az eszembe...
De tudom, hogy semmi esélyem...Biztos bomlanak utána a nők...
Véget ért a munka, és gondoltam elmegyek a közeli parkba egy kicsit sétálni, és kiszellőztetni a fejem.
Mindent a cseresznyefa virág bódító illata lengett be, amitől kissé bizonytalanul álltam meg a lábamon.
Kezdtem kicsit szédülni, aztán azt veszem észre hogy kezd elgyengülni a testem, és összeesek, de két erős kéz elkap...
Mély hangot hallok, de eléggé halkan, nyitogatom a szemem, és azzal a gyönyörű zöld szempárral találom magam szembe.
Jól vagy? - kérdezte a szőke.
Igen jól vagyok.
Amikor ráeszméltem, hogy a karjai közt vagyok, úgy elvörösödtem...
Kicsit elvörösödtél – mondta szelíd mosollyal. Netán meleged van?
Hát eléggé...
Nem dehogy...most már jól vagyok.
Felállt, kinyújtotta a kezét, és felsegített.
Olyan selymes keze volt, szinte beleremegtem az érintésébe, és azon kaptam magam, hogy elfelejtettem elengedni a kezét...
Majd elsüllyedtem szégyenemben...
Bo-bocsánat... – mondtam zavarodottan, és gyorsan eliszkoltam...
Magába bolondít, és én meg elcsábulok, akármennyire is ellenkezem...
Túl könnyen elcsábítható vagyok...
Lassan hazasétáltam a naplementébe, és egyre csak az a szempár járt az eszembe, ami boszorkányosan megbabonázott...
Beléptem a házamba, és egyből Tigris ugrott a nyakamba, és üdvözölt.
Mentem is a konyhába, hogy adjam neki a vacsorát, és megint kiálltam az erkélyemre merengeni.
A nap már tovatűnt, narancsvörösbe borult az ég, és lágy szellő fújdogált.
A szél szétfújta néhány tincsem, és a pólóm alá is befújt.
Annyira tökéletes... - sóhajtottam. És még segítőkész is. - gondoltam. Bár szerintem ez elvárható.
Sóhajtottam egyet az eltűnő vörös égbolt felé, és leültem a székemre.
Lehet idővel majd lesz valami, de én sose voltam valami türelmes...De a jó dolgokra mindig várni kell.
Tigris ugrott megint az ölembe, hogy simogassam.
A bizonytalanság szét szakít, de nem tudok tenni ellene, nem támadhatom le...
És ha ő is visszautasít? Abba belepusztulok...
Nem emésztettem magam tovább, felálltam, bementem a szobámba és bedőltem az ágyba.
Csak történik valami...Akármi – sóhajtottam.
Egy ideig csak bámultam a plafont, aztán elnyomott az álom.
Másnap arra kelek, hogy Tigris a fejemen fekszik...
Nagy nehezen lelököm magamról, és felülök.
Nem én vagyok az ágy, te macska – mondtam morgolódva, és megvakargattam a hasát.
Mentem a fürdőszobába mosakodni, meg megfésülködni, aztán ki a konyhába, hogy megreggelizzek.
Mindig olyan nehéz reggelit csinálni...Vagyis nem nehéz, csak inkább lusta vagyok...
Mesés lenne, ha csak egyszer, egyetlen egyszer valaki a reggelit az ágyamba hozná...
Kár hogy Tigrist nem tudom inassá változtatni – gondoltam magamba, aztán felkuncogtam.
Olvasgattam az újságot, de semmi érdekeset nem találtam.
De hirtelen megakadt valamin a szemem.
Valaki nagyon nagy pénzhez jutott, de se a nevét se a képet nem mutatták róluk.
Milyen szerencsés – sóhajtottam. Nekem sose lesz ilyen szerencsém... - mondtam komoran, és az asztalra dobtam az újságot.
Elpakoltam a mosogatóba, felöltöztem, és most előbb indultam el, csak azért is, most nem fogok elkésni.
Szokásos fekete farmer, most kivételesen fehér ing, és fehér testre simulós pólót vettem fel, de még mielőtt elmennék, befújom magam a bódító illatú parfümömmel, hátha eltudom vele csábítani a szép szőke herceget.
Úgy láttam kicsit hűvös van odakint, úgyhogy felvettem a kedvenc sálam, amit egy jó barátomtól kaptam.
Kiléptem az kapun, és majdnem elfújt a szél...És hát persze, hogy nekem arra van a munkahelyem, amerről a szél fúj...
A szél fújt rendesen vissza, majdnem a sálamat is levitte, de nagy nehezen odaértem, csak a hajamat szétfújta a szél...
Szó szerint beestem a bolt bejáratán, és megint furán néztek rám a vásárlók...
Megint totál hülyének éreztem magam, és gyorsan besuhantam a pult mögé, mielőtt még jobban megbámulnának...
Beálltam a pult mögé, és szolgáltam ki az embereket egymás után, már szinte robot módon...
Megjött a szállítmány, Yui szólt, hogy vegyem át, ő közbe leltárt csinált, én meg mentem kipakolni mindent a polcokra.
Nagyon el voltam merülve a pakolászásba, és egy hatalmas árnyék magasodott felém.
Megfordultam, és az a szép szőke állt velem szembe, és nézett le rám...
Hogy lehetek ilyen kicsi – mondtam magamba morgolódva...
Én 165 cm vagyok ő meg van vagy 180...
Eltörpültem mellette, és most is úgy éreztem, hogy semmi esélyem sincs nála.
Mit parancsol? - kérdeztem.
Még nem tudom, csak nézelődöm – mondta gondolkodva.
Néztem őt, ahogy gondolkodott, nézegette a termékeink, és legszívesebben megsimogattam volna a puha szőke szakállát, de még élni akartam...
Odaakartam volna nyúlni az almákhoz, de pont akkor nyúlt ő is oda, és a kezünk összeért.
Hirtelen elkaptam, és elvörösödtem...
E-elnézést...
Nem kell minden apróságért bocsánatot kérned – mosolygott rám, és megsimogatta a fejem.
Olyan kedves melegség járt át, hogy majd elolvadtam, de visszaszálltam gyorsan a földre, mielőtt elfolynék...
Nem mondott semmit, csak nézelődött tovább, én meg kipakoltam még gyorsan a maradékot, és mentem vissza a pulthoz, mert rengetegen álltak már ott.
Kiszolgálom az embereket, megint össze vissza kapkodok, és nem veszem észre, hogy a szőke szól nekem...
Bocsi, csak kicsit sok a dolgom – mondtam zavartan.
Semmi baj – nézett rám olyan...Furcsán.
Elvörösödtem, kiszámoltam az összeget, és mondtam.
Átnyújtotta, de mielőtt elment, átnyújtott nekem egy almát.
Felhúztam a szemöldököm.
Nem mondott semmit, rám mosolygott, és kiment.
A szerelem almája – gondoltam magamba, és ugrálni kezdtem mint egy csintalan kisfiú.
Ölelgettem, csókolgattam azt az almát, de amire feleszméltem, minden vendég engem nézett, és gondolom eléggé hülyének gondoltak...
Az egész bolt nevetni kezdett, én meg elvörösödve forgolódtam, és folytattam a munkát, de én is nevetni kezdtem.
A nap lassan csordogált, szinte majdnem mindent eladtunk, mint általában, le voltak pusztulva a polcok, és ideje volt kitakarítani.
Takarítottam, hajolgattam, már a derekam is fájt, de miközben hátráltam, nekimentem valakinek.
Mikor felnéztem, és megláttam hogy megint a szőke állt mögöttem, elfehéredtem mint a fal...
Hirtelen az jutott eszembe, hogy elkapja a derekam és jól...
Na de ez nem történhet meg...
Már zárva vagyunk – mondtam zavartan.
Tudom. Nem vásárolni jöttem.
Akkor?
Lenne kedved eljönni velem sétálni?
Nem hittem a fülemnek...
azt hittem csak álmodok, de amikor megbotlottam a seprűbe, és a hátsómra estem, a fájdalomtól ráeszméltem, hogy ez valóság...
Persze – mondtam kicsit pironkodva. Csak befejezem a takarítást.
Rendben. Megvárlak kint – aztán hátat fordított, és intett nekem.
Fülig ért a szám, és megint ugrálni kezdtem örömömben.
Ne most pattogj Hoch, majd ha végeztél a takarítással. - mondta Yui.
Mindig elrontja a jókedvem – mondtam magamba morgolódva.
Gyorsan befejeztem a takarítást, összeszedtem egy kicsit magam, és mentem a szőke herceg elé.
Mehetünk? - kérdezte.
Igen.
Sétálgattunk egymás mellett, a pislákoló fények haloványan világították be a sötét utakat, és kicsit védtelennek éreztem magam.
Nem érzed jól magad? - nézett rám.
Nincs semmi bajom – mondtam felé se figyelve. Megkérdezhetem, hogy mi a neved? - kérdeztem pironkodva.
Van Hohenheim vagyok.
Ööh ezt elég nehéz megjegyezni és kimondani... - mondtam kicsit zavartan. Hogy szoktak hívni a barátaid?
Nekem nincsenek barátaim.
Megtorpantam, és elkerekedett szemekkel néztem rá.
Senki se szokott sehogy se hívni – mondta elhalóan.
Nem tudom, hogy lehet ezt becézni... - mondtam elgondolkodóan. Lehetne talán Heim – mondtam kicsit zavartan.
Nekem megfelel – lépett közelebb hozzám, és karolt át barátian.
Annyira boldog voltam, majd kiugrottam a bőrömből, de visszafogtam magam.
És neked mi a neved? - nézett rám.
Engem Hochnak hívnak... - mondtam kicsit vonakodva. Tudom...olyan mint egy kutyanév – mondtam elkeseredetten.
Szerintem meg nem – mondta mosolyogva. Inkább különleges neved van. Legyél büszke rá – és megint megsimogatta a fejemet.
Minden pillanatba zavarba hoz engem...De egybe nagyon örültem is.
Lépteket halottunk magunk mögül, és hirtelen mindketten megtorpantunk...
Azt hittük valami bűnöző követ minket, és ki akar rabolni, de amikor megfordultunk, a szemem egy nagyon erős vaku elvakította, és egy jó darabig semmit se láttam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése