Megfőzlek! - 1. Fejezet

1. Fejezet


Végre nagy nehezen megszereztem az érettségimet.
Sokat kellett érte szenvednem, de örülök, hogy végre megvan, és koncentrálhatok arra, amit igazán szeretnék.
Vagyis főzni!
A leghíresebb szakács egyetemre jelentkeztem, ahova nagyon megválogatják a diákokat.
Alig tudtam felszedni az állam, amikor megtudtam hogy felvettek.
Előkelő, neves, és igazán világhírű szakácsok és cukrászok kerülnek ki az iskola falai közül.
Nagyon várom már hogy több évet eltöltsek itt, és híres szakáccsá váljak én is.
Szerencsémre ebbe az iskolába elég kevesen járnak, úgyhogy nem leszek valami feltűnő.
Vállamig érő barna hajam van, néhol szőke csíkokkal, rövidke szakáll, éj kék világos szem, és többnyire fekete ruhák, bár az attól is függ milyen a hangulatom.


Eljött az első tanítási nap, verőfényes napsütés világítja be a suli kapuját, és önbizalommal jól megpakolva lépek be az új életem kezdetébe.
Mindenhol a cseresznye fák lágy szirmai táncoltak.
Az évnyitó itt furamód egyszerű, és gyors volt.
Nem beszéltek sokat, minden diákot üdvözöltek, aztán diákokat osztályokra osztották, és mindenki bement a termébe.
Az én osztályomba rajtam kívül még voltak kilencen.
5 fiú velem együtt, és 5 lány.
Elég kevesen voltunk, de úgy láttam mindenki mindenkivel barátságos, úgyhogy nem aggódtam, de hirtelen olyan erős fájdalom vágott belém, hogy majdnem összeestem...
Az a fiú...oly magabiztosan és oly ridegen állt pár méterre tőlem.
Tekintélyt parancsoló megjelenése volt.
Nagyon magas 180 cm körül lehet, és eléggé testes, kis pocakja van, de a karjai eléggé izmosak.
Bársonyos sima arcbőr, rövid zselézett haja volt, koptatott világoskék farmer, fekete testre simuló póló, hófehér ing és olyan fagyos tekintet, hogy több méterre is úgy éreztem magam mellette, mint ha az éjszaki sarkon lennék.
De a szemüvege miatt még se volt annyira ijesztő, de mégis valami erőteljes magabiztosságot árasztott magából.
Annyira elbambultam a fiú látványába, hogy nem vettem észre, hogy szólítgatnak.
Hé, szól a tanár, figyelj már – bökött meg egy aranyos lány.
Felálltam, bemutatkoztam, és az a fagyos tekintetű fiú is egy pillanatra rám nézett, ami olyan érzés volt, mint ha jégcsapok hasítottak volna végig a testemen.
Kicsit remegve leültem, és a kezeimmel körbe öleltem magam, mert annyira fáztam, rázott a hideg.
Jól vagy? - kérdezte megint az a kedves hang.
Igen...persze. - mondtam kissé remegő hangon.
Mibe voltál úgy elmerülve szépfiú? - kérdezte gúnyos mosollyal.
Semmibe...
Naa nyugodtan elmondhatod, nem harapom le a fejed. Amúgy engem Meguminak hívnak. És téged?
Kaz... - Vetettem oda neki, és a vérfagyasztó fiú felé mutattam.
Óh, csak nem az a fess fiú tetszik neked? – lökdöste meg a vállam.
Lényegtelen...Nézz rá, maga a megtestesült tökéletesség és magabiztosság. Szóba se áll ilyen senki egyszerű emberkékkel mint én – mondtam elhalóan.
Jaj ne legyél már ennyire önbizalom hiányos.
Reggel még volt...de már megfagyott bennem, és széttört – mondtam komoran. Tudsz valamit erről a fiúról?
Csak annyit, hogy Kainak hívják, de ha szeretnéd többet is kideríthetek róla – mondta Megumi sunyi vigyorral.
Ki se akadsz azon, hogy más vagyok? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Dehogy is. Ebbe az osztályba nem te vagy az egyetlen – mondta mosolyogva. Ez egy igazán kedves, toleráns osztály. Senkit nem különböztetünk meg beállítottság szerint.
Annyira meghatódtam, ahogy Megumi kimondta ezt, és már nem is voltam annyira feszült, de még mindig éreztem Kai fagyos tekintetét magamon...
Gondoltam hallotta amit mondtam...
Egész napom jól telt, megbarátkoztam az egész osztállyal.
Nap végén odajön egy fiú hozzám, és szorosan átölel hátulról, amitől köpni nyelni nem tudtam.
Annyira kis aranyos vagy – lehelte egy lágy mély hang a fülembe.
Baku, a frászt hozod arra a szegény fiúra – kuncogta Megumi, és megpróbálta leszedni rólam.
Nyugi már Megumi, nem eszem meg, csak barátkozom vele.
Szerintem ez már túl a barátságon – nyögtem ki zavartan, amitől mindketten elkezdtek nevetni.
Szerintem jól megleszünk hármasba – mondtam már én is nevetve.
Mindketten átkaroltak mint két részeg, utoljára még ránéztem a fagyos tekintetű Kaira, aki gyilkosan nézett rám, kissé bizonytalanul kisétáltunk a kapun, és reménykedtem abba, hogy Kai vaskos jeges szíve egyszer megenyhül, mert biztos nem ilyen valójában, hanem csak egy álca, ami mögé bújik.
Elköszöntünk egymástól, és kicsit elmentem a parkba sétálni, és gondolkodni.
Lágy melengető szellő fújdogálta körülöttem a megsárgult őszi leveleket, a nap fénye reám ragyogott, de mégis csöppet szomorúnak éreztem magam Kai miatt.
Annyira rideg és érzelemmentes arca volt, mint egy robot, aki nem érez, csak parancsokat teljesít, amit mondanak neki.
Biztos, hogy nem olyan, aminek kívülről mutatni akarja magát, mert az arcán látszik, hogy nem boldog, de nem tudom hogy mért, megkérdezni nem merem, mert megöl a szemével...
Remélem Megumi minél hamarabb kiderít valamit Kairól, mert megöl ez a tétlenség, hogy semmit se tudok róla, pedig sok évig fogok még vele egy osztályba járni.
De remélem idővel majd kiismerem, és lehull róla a jégfátyol, és kiderül, hogy igazán melegszívű barátságos fiú.
Felnéztem az égre, és kissé összerezzentem, mert az ég olyan fagyos kékbe vetült rám, mint Kai könyörtelen érzelemmentes tekintete.
Elindultam hazafelé, de nem tudtam kiverni a fejemből azt a jeges szempárt.
Kirázott a hideg tőle, de mégis rabul ejtett.
Hirtelen az ég kezdett egyre komorabbá válni, a nap eltűnt, és erős csípős szél kezdte szétfújni a hajamat.
Már viharra állt a felhő, ezért kapkodtam a lábaim, mert nem akartam elázni.
Szerencsére hazaértem a vihar előtt, bedőltem az ágyba, és hallgattam az esőcseppek szomorkás kopogását az ablakomon.
Az ég oly komorrá vált, mint Kai tekintete, amitől annyira lehangolt lettem, hogy még akkor se mentem le a konyhába vacsorázni, amikor anyám szólított engem.
Egész éjjel forgolódtam, és sehogy se tudtam elaludni.
Inkább felöltöztem, a fejemre húztam a kapucnim, és elmentem egy kicsit sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem.
A hold sápadt fénye reám hullt, és mint ha óvóan körbe ölelt volna.
Merengős szél fújt át a barnás fürtjeim között, és dér csapta meg az arcomat.
Ilyenkor már senki se volt az utcán, mégis úgy éreztem, mint ha az előbb egy sötét alakot láttam volna a park másik felébe.
Biztos a fáradtságtól már képzelődök, gondoltam magamba, és leültem egy padra.
A csillagok ide oda táncoltak, néhol eltűntek, máshol előbukkantak.
A csodálatos látványba újra megláttam azt a fekete alakot, és követni akartam volna, de amire észbe kaptam, már el is tűnt a köd homályába.
Inkább elindultam hazafelé, még mielőtt valami olyan történne, aminek nem kéne.
Bágyadtan bedőltem az ágyba, és egyből elnyomott az álom.


Másnap arra kelek, hogy anyám kiabál nekem, hogy itt vannak a barátaim.
Meglepedten pattantam oda az ablakhoz, és láttam Megumit meg Bakut lent az ajtónál.
Gyorsan felöltöztem, benyomtam egy kis reggelit, és szaladtam hozzájuk úgy, hogy majdnem orra buktam.
Hogy hogy tudjátok hol lakom? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Meguminak jó kapcsolatai vannak – mondta Baku kuncogva.
Elfehéredetten néztem rájuk.
Nyugi már szépfiú, csak azért kutattunk fel, hogy elmondjuk mit tudtunk meg a kiszemeltedről – mondta Megumi rám kacsintva.
Csillogó szemmel néztem rájuk, és elindultunk a suliba.
Figyelmesen füleltem arra, amit Megumi mondott.
Megtudtuk rideg barátunkról hogy tele van lóvéval. Anyjával él egyedül, aki többnyire dolgozik, és alig látják egymást. Anyja bármit megvesz neki, hogy boldognak láthassa, de a fiút semmi földi jó nem érdekli, ugyanolyan komor marad. Nincsenek barátai, senki se mer közeledni hozzá, meg ő se közeledik senkihez se, mert bizalmatlan. Többnyire azért, mert mindenki, aki barátkozni akart vele, csak a pénze miatt kedvelte.
Ledöbbentett az, amit Megumi mondott. Több indokból is.
Először az, hogy ilyen kis idő alatt hogy szedett össze ennyi infót, másrészt meg azt, hogy tudom már mért ennyire tartózkodó az a fiú.
Kaz, hahóó, föld hívja Kazt, itt vagy köztünk? - bökdöstek két irányból.
Bocsi...
Min elmélkedtél annyira? – kérdezte Baku.
Tényleg ilyen élete lenne? Ennyire sivár, és unalmas? Akkor nem csodálkozom, hogy ennyire visszahúzódó – suttogtam elhalóan.
Beértünk a suliba, és Kai megint fagyos pillantást vetett rám, amitől összeszorult a gyomrom.
Egész nap őt néztem, és próbáltam leplezni a kíváncsiságom, de többnyire nem ment...
Állandóan megégettem a kezem a gáztűzhelyen, ráfröccsentettem magamra az olajat, és megvágtam párszor az ujjam szeletelésnél...
A nap végén itt maradtam még, hogy gyakoroljak egy kicsit.
Megumi meg Baku már elmentek, meg az osztály többi tagja is, csak én meg Kai maradtunk itt, amitől kezdtem kicsit megremegni...
Ránézni se mertem de éreztem, hogy a tekintete rám nehezedik, mint ha nem kedvelne engem.
Megint megégettem a kezem...Leültem és nyalogattam a sebem, mint egy kiscica.
Egy pillanatra felnéztem Kaira, és úgy vettem észre, mint ha a tekintete egy kicsit megenyhült volna.
Váratlanul elindult egy kis szekrényke felé, belenyúlt, és egy elsősegély dobozt vett ki belőle.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, de mozdulni se tudtam, ahogy közeledik hozzám.
Letérdelt elém, és óvatosan megfogta az égett kezem.
Kicsit kezdtem remegni, ezért rám nézett jeges szempárjával, és megsimogatta a kezemet.
Én most álmodom, vagy ez tényleg megtörténik?
Nem tudtam eldönteni, éreztem Kai gyengéd érintését, óvatos figyelmes mozdulatait.
Felállt, rám nézett kissé megenyhült arcával, és beleborzolt a hajamba.
De se egy apró mosolyt nem láttam az arcán, se a hangját nem halottam még.
Elszomorodtam, de egyben boldog is voltam, mert nem utált, és kedves volt velem, amitől szárnyra kaptam volna örömömbe, akármennyire fájt a kezem.
Hirtelen tovatűnt a semmibe, én meg ott ültem még egy darabig, és próbáltam magamhoz térni.
Még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez megtörtént, vagy csak egy csodás álomkép volt, ami egyszer tovaszáll.
Összeszedtem magam, és elindultam hazafelé.
Egy darabig bámultam ki az ablakon a lenyugvó napot, aztán elnyomott az álom.



Kissé nyúzottan keltem, és nehezemre esett kimásznom az ágyból.
Nagy nehezen felültem, és bámultam ki a napsütésbe.
Lassan odavánszorgom a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam, aztán gyorsan összekapom magam, nehogy elkéssek a suliból.
Megpróbáltam úgy megreggelizni, hogy ne fulladjak meg, és amikor kinyitottam Baku és Megumi álltak velem szembe széles vigyorral.
A frászt hozzátok rám – mondtam levegő után kapkodva. Mennyit tudtok rólam? - kérdeztem gyanakvóan.
Nem kell félned drága. - mondta Baku és átkarolt. Épp annyit hogy elcsábítsalak. - mondta kuncogva.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, és kicsit meginogtam.
Mindketten belém karoltak, és kis félelemmel elindultunk az iskolába.