Megfőzlek! - 2. Fejezet

2 Fejezet



Beértünk a suliba, mindenkinek köszöntem, de amint Kai közelébe értem teljesen elgyengültem.
Mint ha elszívná a jókedvemet.
Gyorsan a helyünkre mentünk, és kezdődött az óra.
Olyan vidáman telt a nap, mindenki jó kedvű volt, mindenki mindenkinek az ételét kóstolgatta, csak Kai állt ott magányosan, szomorkodva fagyos tekintettel.
Muszáj volt egy kis bátorságot összeszednem, mert beleszakad a szívem, hogy mindenki boldog, ő meg nem.
Átérzem mit érezhet most...Ha én azt elmondanám mennyiszer éltem át ugyanezt...
Általánosba mindenki mindenkinek a barátja volt, csak engem közösítettek ki, röhögtek a pofámba, és aláztak meg nap mint nap.
Nem akarom hogy ő is átélje azt, amit én.
Bizonytalanul lassan odamegyek hozzá.
Minél közelebb megyek hozzá, annál jobban kezd rázni a hideg, de amikor már teljesen a közelébe vagyok, valami mintha megváltozna.
Öhhm izé bocsi, nem akarlak zavarni csak... - dadogtam össze vissza. Megengeded, hogy megkóstoljam a te főztödet is?
Meglepődötten nézett rám, aztán odanyújtotta a számhoz a fakanalat.
Óvatosan megnyalintottam, és olyan ízkavalkádot éreztem, mint ha a mennyországba vacsoráznék.
Furcsán nézett rám, ahogy ide oda kezdtem dülöngélni, mint egy részeg.
E-elnézést, csak megbabonázott ez az ízvilág – mondtam elvörösödve. Rengeteg különleges fűszert használsz, amivel különlegessé teszed az ételed. Én is gyakran használok más fűszereket, hogy ne legyen egyhangú az ételem.
Az arca mint ha megváltozott volna.
Nem mosolygott még mindig, de mint ha barátságosabb lett volna.
Odalépett hozzám, beletúrt a hajamba.
Milyen kis haspók vagy. - mondta suttogva, és megbökte a pocakom.
Nem hittem a fülemnek...Végre megszólalt, és ahogy megszólalt, zavarba is hozott, és még meg is nevettetett.
Karakáns hangja volt, mély, és szó szerint beléd hasított.
Bocsi, csak csikis vagyok – mondtam pironkodva, kis vidámsággal a hangomba.
Elég sokat beszélsz.
Öööi igen...De ez nem volt mindig így – mondtam elhalóan. Most először vagyok olyan osztályközösségbe ahol jól érzem magam.
Értem. - mondta halkan és visszafordult a gáztűzhelyhez.
Kicsit elszomorodtam, hogy nem akar többet beszélgetni, de ez is nagy előrehaladás volt.
Visszamentem a helyemre, és kissé bágyadtan görnyedtem a tűzhely fölé.
Láttuk, hogy beszéltél vele – lökdösött meg Megumi.
Igen...De nem valami sokat. - mondtam szomorúan.
Ne legyél ennyire letörve – mondta Baku széles vigyorral. Ha neki nem kellesz, jó leszel nekem – mondta miközben végighúzta a kezét a hátsómon.
Ne molesztáld már azt a fiút – verte fejbe Megumi Bakut.
Elmosolyodtam, és megint Kait bámultam egy darabig.
A nap megint hamar elillant, és mindenki indult haza.
De én most csak azért is...
Megumi meg Baku furán néztek rám.
Mit csinálsz te??
Követni fogom Kait hazafelé. Tudni akarom hol lakik – mondtam elszántan.
Mennyire kitartó vagy – mondta sunyi vigyorral Baku. Bárcsak az enyém lehetnél. - sóhajtott fel.
Bocsi Baku...Nem veled van bajom csak...
Értem értem – mondta barátságosan. Neked más rabolta el a szíved. Szerencsés fiú. - mondta mosolyogva.
Remélem erre ő is rájön – gyorsan puszit nyomtam Baku arcára.
Végén még zavarba hozol szépfiú – mondta az arcát fogva.
Bocsi, de innen már egyedül kell mennem. Remélem megértitek.
Mindketten szorosan átöleltek, aztán elindultak hazafelé, én meg Kai után.
Mikor befordult az utcába, és megállt azelőtt a hatalmas kapu előtt...Azt hittem dobok egy hátast..
Akkora hatalmas háza volt, hogy még az Oszakai Várkastélynál is nagyobb volt.
Annyira elbambultam, hogy nem vettem észre, hogy Kai már bement.
Csalódottan néztem utána egy darabig, aztán elindultam haza.
Lehuppantam az ágyamra, kitártam az ablakot, és hagytam, hogy a napsugarak végigsimítsák a bőrömet.
A nap sugarai hol eltűntek az ágyam alatt, hol előjöttek az ablak szegletébe.
Most annyira szívesen sétálgatnék...De azzal akivel szeretnék nem tudok.
De már bizton állíthatom, hogy nem szívtelen, és ha valaki megtörheti a jeget a szívén, az én leszek.
Önbizalommal tele mentem le vacsorázni, aztán mentem is lefeküdni, hogy minél előbb holnap lehessen, és megpróbáljam elhívni Kait sétálni.


Másnap reggel kissé bizonytalanul ébredtem, de hamar elszállt.
Megpróbáltam most a lehető legdögösebben kinézni, hátha van valami hatása Kainál.
Fekete tornacipőt húztam, fekete farmernadrágot, testre simulós fekete pólót, és hosszú ujjú hófehér inget.
Kiléptem az ajtón, és Baku ugrott a nyakamba.
Hú mennyire jól nézel ma ki – mondta vigyorogva. Csak nem el akarsz csábítani minden fiút az osztályba?
Dehogyis – mondtam mosolyogva. Csak egy valakit – kacsintottam rá.
Hát, szerintem neked még egy heteró fiú se állna ellent – mondta Magumi átkarolva.
Önbizalommal teli szívvel megindultunk a suliba, közbe azt vettem észre, mint ha az idő is nekem kedvezne.
Csodás napsütéses idő volt, sehol egy felhő se, a madarak csiripeltek, minden csodás volt, de amikor beléptünk az osztályterembe elfehéredtem...
Kai nem volt bent...Azt hittem menten agyvérzést kapok...
Mindenkit körbekérdeztünk, de senki se tudta hol van.
Megumi meg Baku az osztályba maradtak, én meg elmentem a tanáriba, hogy az osztályfőnököt megkérdezhessem hol van Kai.
Nyugi nem történt semmi baja – mondta Taka senpai. Csak beteg. Nem rég hívott fel, hogy ezen a héten már nem jön.
Köszönöm Senpai. - szomorúan visszasétáltam a terembe.
Mi baj szépfiú?
Kai ma otthon maradt, mert beteg – mondtam lehangoltan.
Jaj hát hol itt a probléma? - mondta Baku fennhangon. Suli után meglátogatod, és leápolod – mondta sunyi vigyorral.
De perverz vagy – löktem oldalba. Nem azért akarok elmenni hozzá – mondtam puffogva. Csak hogy...a közelébe lehessek.
Már csak pár óra, és a közelébe lehetsz – mondta Megumi barátságosan, és átkarolt. Bakuval meg ne törődj, csak húzni akarja az idegeit – vágta fejbe Megumi.
Lassan telik az idő, szokás szerint megint akkor, amikor fontos lenne.
Ma egész nap eléggé szótlan voltam, főzni se volt kedvem úgy, hogy Kai jeges szemeit nem érzem magamon.
Már annyira természetessé vált, hogy már hiányzik.
Lassan véget ér a nap, és izgatottan indulok el Kai lakása, mit lakás...Kastélya felé.
Vigyázz magadra szépfiú – mondta Baku puszit nyomva az arcomra, de Megumi rángatta el tőlem.
Sok szerencsét Kaz – mondta Megumi, és integetve néztem utánuk, ahogy távolodnak.
Hezitálva lépek oda a kapucsengőhöz, és remegő kézzel nyomom meg.
Igen? Ki az?
Öö Kai egyik osztálytársa vagyok.
A hang elhallgatott és a hatalmas kastély kapui kezdtek kitárulni előttem.
Lassan elkezdtem bemenni, és elállt a lélegzetem...
Mindenhol csodás virágkavalkádok voltak, hatalmas sövény ölelte körbe az egész birtokot, hogy ne láthassanak be.
Odaértem a hatalmas kapuhoz és megtorpantam.
Magamhoz se tértem a látványtól, máris kinyílt a kastély hatalmas kapuja, és egy frakkos 30-35 körüli férfival találtam magamat szembe.
Jó napot uram. - mondta előkelő hangon és meghajolt.
Ön kicsoda.
Én vagyok a ház komornyikja. Kakuzu vagyok – nyújtotta ki a kezét.
Kaz – ráztam vele kezet.
Kai fent van. A lépcsővel szembe lévő szoba az.
Köszönöm. - aztán Kakuzu olyan gyorsan eltűnt, hogy fel se eszméltem.
Felnéztem a lépcsőn, és elszédültem annyira magas.
Megpróbáltam összeszedni magam, és elkezdtem felindulni azon a hosszú végtelennek látszó lépcsőn.
Egy végtelennek tűnő idő után felérek, és még mielőtt elindulnák Kai szobája felé, veszek egy nagy levegőt.
Elindultam lassan az ajtaja felé, de megint megtorpantam, ahogy meghallottam a hangját, miközben beszélt valakivel.
Tudom, nem illik hallgatózni, de hát ha olyan hangosan beszélget...
Oké rendben anyu, nem kelek ki az ágyból. Rendben szia.
Nagyot nyeltem, és bekopogtam hozzá.
Gyere be.
Beléptem és teljesen elámultam.
Az egész szoba olyan hatalmas volt, mint nekünk az egész házunk...
Mindenhol ízléses festmények borították a falat, televolt a szoba növényekkel, amitől olyan volt mint egy mini dzsungel.
Miért vagy itt? - nézett kérdően rám Kai.
Az osztályfőnök mondta, hogy beteg vagy, és gondoltam meglátogatlak – mondtam zavartan.
Honnan tudod hol lakom?
Az nem lényeges. - mondtam elfordulva.
Ülj le kérlek – mondta barátságos hangon.
Odaültem mellé az ágyra, de nem akart felkelni.
Nagyon beteg vagy? Kell valamibe segítség? – hadartam.
Nem kell köszönöm.
Szólj ha bármi kell. - mondtam kicsit vörösödve.
Mért segítesz nekem? - nézett rám megint kérdően fagyos kék szemeivel.
Mert tudom...Miért vagy ennyire zárkózott.
Meglepetten nézett rám.
Honnan tudsz ennyi mindent rólam?
Az most egyáltalán nem lényeges – mondtam felháborodva.
Felült velem szembe, és nézett.
Na, akkor mond csak mit tudsz rólam.
Anyáddal élsz egyedül, aki nem figyel rád eléggé. És azért nem barátkozol senkivel, mert azt hiszed mindenkit csak a pénzed érdekel. Pedig nem igaz. Ez az osztály nem olyan.
Sajnálom, de nagyon bizalmatlan vagyok az emberekkel. Sok rosszat tapasztaltam már – suttogta.
Igen, eltudom képzelni...Én is átéltem ezt, ezért is vagyok tartózkodó.
Mégis szeret téged az egész osztály.
De nem volt ez mindig így. Mondtam neked, ugyanúgy kiközösítettek, mint most téged. Ez az első osztályom, aki rendes velem.
Kicsit fázom – mondta Kai remegő hangon. Nem csinálnál nekem egy teát?
De nagyon szívesen – pattantam fel, és indultam le a konyhába.
Eléggé nehezen találtam meg a konyhát ebbe a hatalmas házba...
Öt perc bolyongás után megtaláltam, aztán már csak arra kellett rájönnöm, hol vannak a teák, meg minden.
Nehezebb volt, mint gondoltam, mert mindent találtam, csak azt amit kellett volna, azt nem.
Valakinek a halk lépéseit halottam magam mögül.
Megfordultam, és hirtelen Kai jeges szempárjával találtam magam szembe.
Bocsi...csak nem találom amit keresek – mondtam szomorúan.
Elkezdett kutakodni, de ő se találta meg.
Behívta a komornyikot, aztán ő megmutatta mi hol van.
Annyira aranyos volt, ahogy ott ügyködött, legszívesebben erősen magamhoz öleltem volna.
Jaj elnézést, elbambultam, megcsinálom én ülj csak le – mondtam hadarva, és odavezettem az asztalhoz.
Csináltam a teát, de éreztem Kai tekintetét magamon, amitől kicsit feszélyezve éreztem magam.
Akart akaratlanul is kijött az a számon, amit nagyon nem akartam...
Van...barátnőd?
Meglepetten nézett rám.
Van. Már 4 éve együtt vagyok vele.
Hirtelen valami összetört bennem...
Oly módon lesújtott az amit mondott, hogy majdnem eltörtem a teás csészét.
Remegő kézzel letettem, és csak bámultam rá.
Nyugodtan felvette a csészét, és rám nézett.
Valami baj van?
Legszívesebben ordítottam volna, és a szám is sírásra állt már.
Bocsi, de sürgősen el kell mennem. - mondtam a könnyeimmel küszködve. Remélem hamar meggyógyulsz. - folyt le egy könnycsepp az arcomon, és kiszaladtam a konyhából.
Könnyeimet törölgettem, és szaladtam, szaladtam amerre láttam, csak nem vettem észre, hogy leléptem az útról, pont egy kocsi elé...Onnan teljes sötétség.