Riválisok - 1. Fejezet

1.Fejezet


Mondhatnám, hogy tökéletes az életem, de nem tudok hazudni magamnak, mert ebbe a „tökéletes” életbe van pár szakadás.
Az életem nagy része mondhatni tökéletes, mert van egy igazán nagy házam, rengeteg sok pénzem, és egy tündéri kis húgom, akit nagyon imádok.
Másrészt meg nincsenek szüleink...sajnos.
Egy balesetbe haltak meg, és a pénzem nagyrészt abból van, hogy gyűjtögettek nekem, hogy ha egyszer „felnövök” legyen miből élnem.
És amikor drága Lucy húgom megszületett, anyu meg kért rá, hogy bármi is történik velük, vigyázzak rá, és neveljem föl őt.

20 éves vagyok, és Tomnak hívnak. Itt élek drága húgommal, kettecskén, egy hatalmas házba, amit többnyire a magány jár át.
Ha Lucy nem lenne, már belehaltam volna a magányba. Mindig fel tud vidítani, mert látja és érzi rajtam ha bánatos vagyok.
Nem tudom, hogy elég érett vagyok ahhoz, hogy egy 7 éves kislányt egyedül felneveljek, de biztos vagyok benne, hogy bármit meg tudok neki adni, amire csak vágyik, szerető gondoskodást, fedelet a feje fölé, meg mindent amire szüksége van.
Néha úgy érzem magam, mint ha Lucy próbálna engem nevelni, és nem én őt, ami azt bizonyítja, hogy néha komolyabb ő, mint én.
Mi csak egymásra számíthatunk, mert senkink se maradt.
Lucy már elsőbe jár, én meg ugyanabba a suliba járok mint ő.
Nem annyira lemaradtam, hanem gimnáziumba, 12. be.
Nem tudom megmondani, hogy szeretem e azt a sulit, vagy nem. A kettő között.
Voltaképp az iskolába járó lányok 90%-ának tetszek...
Az a maradék 10% meg a tanári kar része. Az meg azért kicsit furcsa lenne ha ők is...Na mindegy.
Nem tudom mi olyan vonzó van rajtam, az én belátásom szerint átlagos vagyok.
Mindennap fekete ruhákba járok, és én vagyok az egyetlen, aki nem az iskolai egyenruhát hordja. Mellesleg azért, mert így gyászolom a szüleimet.
Feketés barnás hosszú hajam a vállamig ér, hátra kötve szoktam hordani, többnyire úgy, hogy néhány szál az arcomba lóg, és hozzá kell hogy tegyem, hogy én vagyok az iskolába az EGYETLEN olyan fiú...Akinek szőr is van az arcán. SZINTE mindenki abba a sztereotípiába tartozik bele, amit én „Diszkó nyomiknak” nevezek.
Annyira menőnek érzik magukat, mert hogy mit tudom én hány lányt toltak meg éjszaka, meg hogy mennyire menő zenét hallgatnak meg stb. Nem az én világom.
Az arcomon a szőr furcsán nő...Olyan mint ha az arcomat körbe fogná, de mégse, mert a szakállam melletti résznél nincs szőr. Pedig nem szoktam ott borotválni. Már mondhatni körszakáll, ami sokak szerint öregít, de ez engem hidegen hagy.
Mert ha valakinek nem tetszek, az ne nézzen rám.
A szakállam az átlagos, a szemem méregzöld, és szemüveges vagyok, amit kifejezetten szeretek, mert felnőttesebbnek látszom tőle.
Legfőbb ismertetőjelem az, hogy soha nem mosolygok, még egy kicsit se...
Amióta meghaltak a szüleim, nem is nagyon tudnék.
Szóval az én szemszögemből átlagosnak érzem magam, mégis annyi lány lohol utánam...hogy néha már kellemetlen ez a nyüzsgés. Ilyenkor leszoktam menni a kicsik udvarára, leülök a padra, és nézem a játszó gyerekeket, ami megnyugtat.
Amiatt, hogy a lányok ennyire rajonganak értem, a fiúk megvetéssel néznek rám, a lányok meg csak arról beszélnek mennyire helyes vagyok...
Voltaképp senkivel se tudok barátkozni, mert a fiúk nagyon nem az én világom, más dimenzióból valóak, a lányok meg...na igen.
Úgyhogy többnyire Lucy az én társaságom, de többre nem is nagyon vágyom.
Minden napom, hetem, hónapom így telt, de az egyik nap, felbolygatta valami az egész iskolát.
Sétálgattam Lucyval a nyakamba, és hirtelen megtorpantam, amikor olyan hatalmas lány sikítások szűrődtek ki az iskola falai közül, hogy majdnem megállt a szívem.
Elkísértem Lucyt a terméhez, és mentem megnézni mi ez a hatalmas ordibálás.
Próbáltam volna bemenni, de egy rakás lány állt előttem és nem akartak arrébb menni.
Kezdtem bedühödni és akkorát ordítottam:
BASSZA MÁR MEG...TŰNJETEK MÁR AZ UTAMBÓL...
Az egész suli el hallgatott, és végre kezdett letisztulni az út.
Amikor ott álltam szemtől szembe azzal a fiúval...Köpni nyelni nem tudtam...
Ott állt előttem, oly öntelten, oly fennkölten, hogy csak meredtem rá.
Kigyúrt teste volt, kék testre simulós póló volt rajta, fekete ing, és olyan farmer mint rajtam.
Először azt gondoltam hogy utánoz engem, és ezért meg fojtom, de aztán amikor megláttam a szemeit, nem hittem a szememnek...
Egyik szeme kék volt, másik zöld, mint egy macskának.
A haja rövid volt, és barnás szőkés. És néhol mint ha szándékosan félre lett volna vágva. De furcsa mód rajta jól nézett ki.
Akármilyen önteltnek is láttam.
Annyira elbambultam, hogy nem vettem észre, hogy el halad mellettem, és megsimogatta a vállam.
Megráncoltam a szemöldököm, és szúrósan a tömegre néztem.
Kezdtek oszolni, végre nyugalom lett, de az a fiú is eltűnt.
Úgy álltunk egymással szembe, mint két rivális.
Voltaképp az is volt, mert úgy felbolygatta az iskola rendjét...
Minden lány érte üvöltözött. Nem mint ha bármelyik lány is érdekelne, de akkor is.
Szerettem hogy körülnyüzsögtek, de ez a fiú...elvette a rajongó táborom...Ami miatt most ki vagyok akadva, aztán meg eltűnik mint szürke szamár a ködbe.
Telt lassacskán az idő, de azt a fiút nem láttam sehol se...De az egész iskola róla beszélt, ami kezdett nagyon zavaró lenni.
Óra alatt még a tanárok is erről beszéltek...Kiszáguldottam a teremből, hogy kicsit csönd legyen végre.
Hála istennek a folyosón nem volt senki, és végre csönd és nyugalom vett körül.
Hirtelen valaki elkapja a kezem, és berángat engem a lány WC-be...
Az a fiú volt...Akivel reggel szemben álltam.
Berángatott egy fülkébe, és rám nézett felemás szemeivel.
Mit, mit akarsz tőlem? - kérdeztem tőle meglepetten.
Hallottuk hogy egy csapat lány áramlott be a lány WC-be, a fiú becsukta az ajtót, befogta a számat, és azt mondta:
Egy szót se.
Na, legalább a hangját halottam már, ha már foglyul ejtett a lány WC egyik fülkéjébe...
Kisereglett a lánycsorda, és elengedte az arcom.
Óvatosabban te bolond, megfulladok. - Mondtam levegőt kapkodva. Mi a francért rángattál be ide??
Csak beszélgetni szerettem volna veled.
...És ezt pont egy lány WC fülkéjébe kell megbeszélni basszus?
Elnézést... - Mondta zavarodottan. Megigézett a felemás szeme.
Szerintem jobb lenne ha kimennénk innen, mielőtt kicsöngetnének.
Közre fogott mindkét kezével, és az orrom hegyén éreztem a leheletét.
Pár másodpercig így néztük egymást, után elengedett, és végre kimehettem a lány WC-ből...
Amire kiléptem a WC-ből már ki is csöngettek, ő meg megint eltűnt...
Muszáj volt kicsit kimennem az udvarra, hogy lenyugodhassak egy ilyen...sokk után.
Újra nyugalom vett körül, de halottam megint a kiszűrődő lány sikolyokat az iskolából...
De legalább e miatt nincs kint senki az udvaron.
Hallgatni a természet csendjét, lágy szellő ölel körbe.
Most kivételesen örülök, hogy az a fiú idejött, de másrészt meg sajnálom, mert én is átéltem már azt amit most ő.
Első látásra...valami megfogott abba a fiúba. Pedig semmi különbség nincs közte, meg a „diszkós nyomik” között, max annyi, hogy különleges a szeme.
Becsöngettek, és visszasuhantam a terembe, bármennyire is nem akartam, és vártam, hogy vége legyen az egész napnak, és kicsit „ugráljak”.
Nálam az ugrálás kb. annyit tesz, hogy van kulcsom a tesi teremhez, bemegyek, előhúzom az ugró asztalt, és ugrálok, ami kicsit felpörget, ha már fel vagyok mentve tesiből...
Alapjába véve ha rá nézek bármilyen sportra elfáradok...De ez valamiért kivétel.
Amire már idejutok szerencsére senki sincs a láthatáron, de a biztonság kedvéért végignézek mindig, hát ha nem leskelődik valaki utánam.
Levettem a cipőm, felugrottam az ugró asztalra, és olyan magasra ugrottam először, hogy majdnem bevertem a fejem a plafonba.
Ugráltam, pörögtem, teljesen felpezsdült a vérem.
Olyanokat ugrottam néha, hogy még magam is elcsodálkoztam.
Ahhoz képest milyen testes vagyok, úgy ugrok mint egy hivatalos tornász.
Hirtelen ajtó nyikorgást hallok, és arccal az ugró asztalra estem ijedtembe...
Az a fiú volt az, megint...
Te követsz engem? - kérdeztem gyanakodóan.
Dehogy, csak láttam hogy nyitva van, gondoltam belesek, de nem gondoltam volna hogy téged talállak itt. - mondta mosolyogva. Ahhoz képest hogy fiú vagy, nagyon kecses mozgásod van.
Leugrottam az ugró asztalról, és leültem a szélére.
Kösz. - mondtam közömbösen.
Megengeded, hogy én is pattogjak egy kicsit?
Felőlem.
Nem volt kedvem felállni onnan, úgyhogy ott maradtam, és csak az árnyékát láttam.
Olyanokat ugrott, hogy az állam leesett. Bár nem is csodálom, ha már ilyen izmos teste van.
Pár perc után már csak rugózásokat éreztem, később meg már az árnyékát se láttam, ami azt jelentette, hogy pont egy párhuzamba van velem.
Erős kezeit érzem a vállamon, hátradönt, és kiterülök az ugró asztalra.
Szemtől szembe vagyok vele, de per pillanat semmit nem tudok tenni...
Erős kezei olyan magabiztosan tartották a vállam, hogy ki se tudtam szabadulni belőle.
Olyan vaditó szemeid vannak – Mondta a nagy csend után. Mint ha villámokat szórnál vele. Tele van szenvedéllyel.
Összehúzott szemöldökkel néztem rá.
Amikor először láttalak, úgy éreztem mint ha szemmel meg akarnál ölni – Mondta mosolyogva.
Ha már szemmel ölni lehetne... – mondtam közönyösen.
Nagyon közel hajol hozzám, hogy már az orrunk is összeért.
Mért vagy ilyen morcos?
Ha én azt elmondanám... - félre néztem, mert már zavaró volt a közelsége.
Van időnk, szívesen meghallgatom. - mondta mosolyogva.
Meglepetten néztem rá. Még soha senki se beszélgetett velem, amióta idejárok.
De öö előbb elengednéd a vállam? Kicsit már kezdek zsibbadni.
Elnézést, - mondta zavarodottan – aztán letápászkodott az ugró asztalról, és odaült
mellém.
Mért érdekellek annyira? - Kérdeztem gyanakvóan.
Eddig az egész iskola körülötted forgott. Akkor biztos hogy nagyon különleges lehetsz.
Lehajtottam a fejem és a padlót néztem.
Nem vagyok én különleges...Teljesen átlagos vagyok mint bárki más.- mondtam elhalóan.
Amikor először a szemedbe néztem, nem csak szenvedélyt, de mély fájdalmat is láttam benne.
Lerökönyödtem...A szem tényleg ablak mások lelki világára?
Hát...ha annyira szeretnéd hallani...Elmesélhetem.
Kíváncsian nézett rám.
A szüleim meghaltak...3 évvel ezelőtt. - Kezdtem kicsit remegni. Azóta járok feketébe, amióta meghaltak, így gyászolom őket. Van egy kishúgom, Lucy, akit mindennél jobban szeretek. Anyámnak megígértem, hogy bármi is történjék, vigyázok rá az életem árán. Nekem csak ő maradt...Kettesbe élek vele, egy hatalmas házba. És többnyire ezért vagyok ilyen undok és mogorva, mert még nem hevertem ki a szüleim halálát. Amióta meghaltak azóta nem is mosolyogtam...
Ha a kishúgom nem lenne...Már nem lenne miért élnem. - mondtam a könnyeimmel küszködve.
Nem mondott semmit, csak nézett rám felemás szemével. De úgy éreztem, mint ha mondani akart volna valamit.
Hirtelen feláll, rám néz, és szorosan átölel.
Mozdulni se tudtam, az ölelése oly magabiztos, és meleg volt, teljesen megdermedtem...
Könnyek kezdtek folyni a szemeimből, körbekulcsoltam a kezeimmel, és sírni kezdtem.
Még soha senkit se érdekelt, hogy mit érzek.
Ő neki meg egy nap alatt elmondtam minden fájdalmam.
Tényleg különbözik a többiektől.
A szorítása kicsit erősebb lett, és a fülembe suttogta:
Sajnálom, hogy elvesztetted a szüleid. De az már a múlté, tudom nehéz kiheverni a szüleid elvesztését. Én is...átéreztem.
Elengedett, és belenézett a szemembe.
Én is fájdalmat láttam a szemébe, és sötétséget.
Én 10 évesen vesztettem el a szüleim. Nevelő szülők neveltek fel. És nem úgy bántak velem, mint ahogy kellett volna. Rengetegszer megvertek, féltem tőlük, sírva aludtam el, és amint 18 éves lettem, elmentem tőlük, kerestem munkát, és kivettem egy albérletet, ahol nyugalomba élhetek egyedül.
Lesújtott amit mondott...
Oly fájdalom tükröződött az arcán, hogy összeszorult a szívem.
Letérdelt elém, és egy szót sem szólt, csak nézett maga elé.
Annyira...átéreztem a fájdalmát. Ugyanazt átélni mint én.
Letérdeltem vele szembe, és erősen magamhoz szorítottam.
Meglepődött, óvatosan ő is átölelt, és sóhajtozott.
Gyengéden megsimogattam a hátát, és egy könnycseppet éreztem a vállamon.
Elengedtem, és belenéztem újra a szemeibe.
Kisimítottam az arcából a haját, közel hajoltam hozzá, és megpusziltam a homlokát.
Halványan rám mosolygott, felállt és kinyújtotta a kezét.
Megfogtam a kezét, felrántott, és oly hirtelen csókolt meg, hogy magamhoz se értem...
Annyira forró érzés volt, az egész testem ellenkezett, mégse tudtam ellökni magamtól.
A csókja olyan volt mint a drog, elkábított, a testem elgyengült, de megfogta a derekam, és szorosan magához szorított.
Nem gondoltam volna, hogy ily hirtelen, ez megtörténhet olyan valakivel, akit csak egy napja ismerek.
Elengedtük egymást, egy darabig bámultunk egymásra, aztán közelebb lépett hozzám, és azt mondta:
Te vagy az első...Akinek elmondhattam a problémám - mondta kicsit szomorkás mosollyal az arcán.
Szintén, mondtam mosolyogva.
Naa mégis tudsz mosolyogni? - kérdezte kuncogva. Mennyivel barátságosabb arcod van így, mint morcosan.
Rosszul ítéltelek meg – Mondtam zavartan. Azt hittem ugyanolyan vagy, mint az iskola többi fiúja. De tévedtem, mert te más vagy. Mert ugyanazt a szörnyűségeket élted át mint én, és tudod mi az az igazi fájdalom, amit ez a sok érzéketlen barom elképzelni se tudna.
Odaállt mellém, a kezét a vállamra tette, barátságosan átkaroltam, és kisétáltunk a tornaterem ajtaján.