Hirtelen A Semmiből
Sergejnek hívnak, és utálok élni...Mindig mindenkinek kötekedési célpont voltam, bármit is csináltam, vagy bárhogy is néztem ki...
Már tök mindegy hogy nézek ki, ezért, hogy még jobban kitűnjek a tömegből, emo stílust vettem fel, mert az illik igazán a személyiségemhez.
Valójában én nem ilyen voltam személyiségileg, hanem ilyenné tettek...
Teljesen átlagos voltam, csak hát rengetegszer aláztak meg, vagy basztattak engem, csak azért mert más volt a hangom, vagy mert szeplős voltam, vagy egyéb más indokból...
Ennél mélyebb lelki válságba nem süllyedhetnék...
Külsőm is bizonyítja, hogy a lelkem sötét...Lehet szánalmas, hogy egy stílusba menekülök, de már semmi se érdekel, úgyse érdekel senkit se, hogy nézek ki.
A hajam korom fekete, néhol erős vörös csíkok vannak belefestve, és úgy hordom, hogy a jobb szememnél lévő apró dolgot eltakarja, hogy senki se lássa...A szemem főként zöld, de éjszaka smaragd zöldé válik, ami világít az éjszakába. Fekete kapucnis pulóvert hordok, amit állandóan az arcomba húzok, hogy ne lássanak. Fekete póló, és fekete lefelé szűkülős farmert hordok, de nem répa nacit, mert az már túlzás. Kicsit kicsi, de pont jó.
12 éve ugyanabba az iskolába járok, és ugyanabba az osztályba...
Mondhatnám, hogy már megszoktak, mert nem basztatnak, de barátkozni se tudok, mert senki se jön a közelembe...Mint ha fertőző lennék, vagy ilyesmi...
De mit is várhatnék? Ilyen emberekkel barátkozni, akik arra verik a mellüket, hogy megaláznak engem...? Inkább tengek egyedül...
Ezzel nem is volt gond, csak úgy hirtelen a semmiből előtűnt valaki, aki az egész életemet felkavarta...
Mint úgy általában üldögéltem egymagamba, és írogattam a történeteim, amikbe a legmélyebb vágyaimat szoktam leírni, és oda jött hozzám egyik osztálytársam...
Szóhoz nem jutottam pár pillanatig:
Szia! Gyakran látom, hogy írsz. Megkérdezhetem hogy mit?
Te észrevettél engem? - néztem rá megepedten. Amióta ide járok senki se beszélt velem...
Gyakran figyellek téged. - mondta mosolyogva.
Lerökönyödtem.
Mért érdekel, hogy mit csinálok? Ne barátkozz velem...Miattam téged is ki fognak közösíteni – mondtam mogorván, és belesöpörtem a hajam az arcomba.
Közelebb hajolt hozzám, és elvörösödtem.
Érdekel, hogy miket írsz. Sokszor látszol szomorúnak.
A vágyaimat írom le – mondtam zavartan. Olyan vágyaimat, amik sose fognak megtörténni.
Ebbe nem lehetsz biztos – mondta mosolyogva.
Olyan...furcsán éreztem magam, ahogy beszélt hozzám. Mintha megmozgatna bennem valamit.
Félénken ránézek, és odanyújtom a füzetem.
Tessék. Ha annyira el akarod olvasni.
Néztem az arcát, próbáltam leolvasni valamit róla, de nem ment.
Furcsálltam, hogy olyan lelkesen olvassa a történeteim. De azért reménykedem benne, hogy nem fog elfutni, amikor a végére ér, és meglátja milyen jellegű...
Egy negyed óra múlva meglepődött, és letette a füzetet.
A szívem hevesen kezdett verni, és hirtelen rám kapta a tekintetét.
Barátságosan rám nézett, és elmosolyodott.
Igazán mély érzelmű fiú vagy. És eléggé merész dolgokat írsz. - mondta egy rövid hallgatás után. Annyira dúlnak benned az érzelmek.
Hát igen...Többnyire azért írok, mert a fantáziavilágomba temetkezem, hogy ne érjen még több fájdalom.
Annyira elbambultam, hogy már a napnak is vége lett.
Lenne kedved eljönni a közeli parkba? - kérdeztem tőle elvörösödve.
Persze. Nincs semmi dolgom.
Sétálgattunk, közbe meg őt figyeltem.
Annyira helyes fiú volt. Hosszú barna haj, amit hátul összefogott, körszakáll, és szemüveges. És még egy kis pocakja is volt. Álom pasi, gondoltam magamba, de gyanúsan tökéletes.
Tuti nem stimmel valami vele.
Leültünk egy fa alá, és gyorsan belesodortam a hajam az arcomba.
Mért takargatod az arcod? - kérdezte meglepetten.
Nem mondhatom el.
Kellemetlen helyzetbe érezte magát, hogy nem tudta mit mondjon.
Ööö...te mindig is ebbe az osztályba jártál? - kérdeztem zavartan.
Igen.
Hogy lehet, hogy eddig nem vettelek észre?
Mindig az írással voltál elfoglalva. Azt hittem már stréber vagy – mondta kuncogva.
Hogy lehet, hogy egy ilyen kedves fiút nem vettem észre?
Mért nem mersz a szemembe nézni? - kérdezi gyanakvóan.
Mit kérdezősködsz? Mondtam morogva. Még a nevedet se tudom.
Alexnak hívnak. - mondta mosolyogva. Na te is megmondod, vagy erőszakkal szedjem ki belőled? - mondta kuncogva.
Elkerekedett szemekkel néztem rá.
Se-sergej...
Nyugi már, nem harapok – Leült velem szembe törökülésbe és hosszan bámult engem...
Mért nézel?
Mért vagy ennyire tartózkodó?
...Rengeteg sok rossz dolog ért már az életembe. És eléggé bizalmatlan vagyok az emberekkel.
Odakúszott mellém, és a fejét a vállamra döntötte.
Én is sok borzalmat éltem már át. - mondta kicsit remegő hangon. Kiskoromba a szemem láttára ölték meg...az egész családom. Egy betörő. Láttam a véres kést a kezébe, és gyorsan elfutottam, hogy engem ne bántson.
Hirtelen mintha villám csapott volna belém...
Erősen megszorította a kezem, és egy könnycsepp folyt le az arcán.
Nem tudtam uralkodni a kezeimen, és szorosan átöleltem őt.
Erősen húzta a pólóm, és úgy éreztem, mint ha ordítani akart volna, de nem tudott.
Mint egy ijedt kicsi fiú.
Közelebb húzódott hozzám, és a fejét a mellkasomnak döntötte.
Simogattam a fejét, és azt éreztem, hogy a szorítása egyre erősebb lesz, hogy már majdnem megfulladok.
Öhm izé...nem kapok levegőőőt.
Jaj elnézést - mondta könnyes szemekkel.
Annyira bánatos volt a szeme. Fájdalom tükröződött benne.
Néztem rá, de nem tudtam, mit kéne tennem.
Megfogtam az arcát, felemeltem, és gyengéden megcsókoltam őt.
Meglepődött, de nem ellenkezett, magabiztosan magára húzott, és szenvedélyesen visszacsókolt.
Egy kis idő után félbeszakadt a csók, és zavartan néztem rá.
- E-elnézést... - mondtam elvörösödve.
Nem mondott semmit, csak megsimogatta az arcom, és az ölembe hajtotta a fejét.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyűséget éltél át. - Mondtam rövid csend után.
Még...senkinek se mertem elmondani. De úgy éreztem benned megbízhatok.
Megértem a fájdalmad. Én is sok mindent átéltem már, igaz nem olyanokat mint te.
Felemeltem a kezem, és elsöpörtem az arcomról a hajamat.
Alex hirtelen felpattant, és elkerekedett szemekkel nézett a sebhelyemre.
Mi történt az arcoddal?
Régen, mikor még fiatalabb voltam, apám nem szeretett engem, azért ami vagyok. Egyszer éjjel részegen jött haza, és folyamatosan szidott engem, hogy mért vagyok ilyen, meg hogy nem ilyen nevelést adott nekem. Elővett egy kést, de megbotlott, és akkor vágta a szememnél ezt a sebet...11 éves koromba. Azóta örök pecsétként maradt meg, mondatni emlékként, mert már meghalt.
Ledöbbenve nézett bele smaragd zöld szemeimbe, nem mondott semmit, csak meredt rám.
Óvatosan elkezdett felém nyúlni, és megsimogatta gyengéden a sebem.
Kicsit megremegtem, és összehúzódtam.
Hirtelen elrántotta a kezét, és az ölébe tette.
Szerettem apámat, csak ő nem szeretett olyannak, mint amilyen vagyok.
Az arcom a kezembe hajtottam, és könnyezni kezdtem.
Hirtelen azt érzem, hogy Alex átölel, és megpuszilja a nyakamat.
Én is körbekulcsoltam a kezemmel, és a nyakára leheltem.
Annyira jól esett, hogy törődik velem és figyel rám.
Kicsusszantam a kezei közül, és kiterültem a fűre.
Ő is leheveredik mellém, és óvatosan megfogja a kezem.
Kicsit megijedtem, de nem húztam el, hanem összekulcsoltam az övével, és felé fordultam.
Nem lenne kedved feljönni hozzám? Anyám nincs otthon – és rákacsintottam, amitől olyan hülyének éreztem magam.
Nagyon szívesen – és belenézett a szemembe. Gyönyörű szép smaragdzöld szemed van. És most nem fájdalmat látok benne, hanem szenvedélyt, és némi csintalan vidámságot.
Végigsimított az arcomon, közel hajolt hozzám, és megcsókolt.
Felálltam, rámosolyogtam és kinyújtottam a kezem.
Felsegítettem őt, és elsétáltunk hozzánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése