Zárt Osztályon - 1. Fejezet

Zárt Osztályon – 1. Fejezet


Régóta üzemel már ez az elmegyógyintézet ebbe a kicsiny eldugott Rigmond városkába...
Már nagyon régóta van nálunk egy fiú, aki amióta bejött ide, azóta semmit se változott.
És az már volt...8 éve is.
Milyen lelki trauma érhette azt a szerencsétlen fiút, hogy ekkora lelki válságba hajszolta őt?
Az egész elmegyógyintézet úgy gondolja, hogy én vagyok az egyetlen, aki megtudhatja mi a baja annak a szegény fiúnak.
Sokak szerint barátságos az arcom és a hangom, ezért mindenki akivel beszélek megnyugvást érez magába.
Középhosszú sötétbarna hajam van, világoskék szemem, és öltözködésileg semmi különleges, mert mindig orvosi ruhába vagyok.
Plusz még egy rövid kis szakállam van, hogy ne legyek olyan ijesztő külsejű. Meg persze a szemüveg.


Az a fiú...nap mint nap a sarokba ül, és bámul maga elé.
Senkivel se beszélget, nagyon elzárkózik a külvilágtól.
Néha odamegyek hozzá, és leülök vele szembe, és várom a csodát, hátha egyszer megszólal, de semmi...
Több éven keresztül semmi...
Ennyire nehéz esettel még sose volt dolgom.
Mivel magától jött be a klinikára, semmit nem tudunk róla, hogy vannak e szülei, vagy bármiféle hozzátartozója.
De látszik, hogy nagyon szenved, de így nem tudok neki segíteni, ha nem tudom mi a problémája.
20 éves, és ennyire magába van fordulva...
Nagyon csapzott fiú, hosszú fekete töredezett haja van, eléggé sovány, és a szeme olyan mint a sötét ég, fájdalommal teli és üveges, mint egy eldobott bábué.


Ma éjjel egyedül maradtam bent ügyeletesnek, ami nem különösebben zavart.
Csend és nyugalom volt, sétálgattam a betegek szobái között, amíg meg nem halottam egy fiú ordítását az egyik szobából.
Odaszaladtam, és az a fiú kaparászta az ajtót, hogy kiakar jönni.
Gyorsan előkerestem a kulcsom, kinyitottam az ajtót, és a fiú sírva ugrott a nyakamba.
Szorosan átöleltem, és leültem vele a földre, de nem akart a másik irányba nézni, csak a kezével mutogatott, mint ha lett volna ott valami, de semmit se láttam.
Negyed óra múlva lenyugodott, és a mellkasomnak dőlve nézett a semmibe.
Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, nem tudtam még mindig a problémáját.
De azt bizton állíthatom hogy valamit oda hallucinált, pedig semmilyen gyógyszert nem szedett.
Fel akartam volna állni, de a fiú nem akart elengedni.
Kérem ne...ne hagyjon itt egyedül. - Mondta szinte alig hallhatóan.
Eléggé meghökkentem, hogy végre megszólalt.
Mitől félsz?
Magamtól. - mondta remegve. A másik énemtől, ami bennem lakozik.
Lerökönyödtem...
Hogy értette, hogy a másik énje?
A fiú nem akart elmozdulni az ölemből, úgyhogy egész éjszaka az ajtófélfának dőlve ültem vele, és simogattam a hátát, hogy ne remegjen.
Reggelre már elaludt a kezeim között, megpróbáltam felállni, odavittem az ágyához, lefektettem, és betakartam, de nem mentem el onnan egy darabig.
Délután 3 körül felkel, és álmos szemekkel néz rám.
Rá mosolyogtam, és megsimogattam a fejét.
Mit láttál éjszaka? Elmondod nekem?
A fiú nem szolt semmit, csak bámult maga elé.
Nem tudtam mit kezdeni, egy szót se szólt. Annyira tehetetlennek éreztem magam...
Muszáj volt elmennem, mert rengeteg sok más beteg is volt, és sok volt a dolgom.
Felálltam, de most nem kapott utánam, úgy véltem most nyugodt, úgyhogy egy időre magára hagyhatom.
A többi munkatársammal nem nagyon szoktam kommunikálni, csak nagyon ritkán, többnyire a betegek foglalnak le.
Minden beteget kikísértem az udvarra, hogy szívjanak egy kis friss levegőt.
Az a fiú is kijött, odasétált egy szomorkásan lógó fához, és leült alá.
Odasétáltam hozzá, és letérdeltem vele szembe.
Annyira össze volt esve az arca, és olyan sápadt volt mint a fal.
Odaültem mellé, és nekidőltem.
Kellemes idő van, nem gondolod?
Bánatos szemekkel rám nézett, és olyan volt mint ha szíven ütöttek volna.
Óvatosan átöleltem őt, de nem ellenkezett, és beledőlt az ölelésembe, mint valami élettelen tárgy.
Mindenki bolondnak tart – mondta halkan.
Mért lennél bolond? - kérdeztem meglepetten.
Megrángatta a pólóm, és odabújt hozzám.
Sohase...fogom tudni elfelejteni... - mondta remegő hangon.
Mit nem tudsz elfelejteni?
Könnyezni kezdett, és szorosan megmarkolta a kezemet.
Jól van, nyugi. - mondtam nyugodt hangon.
Letöröltem a könnyeit, és amikor belenéztem a szemébe teljesen megdermedtem...
Mintha...láttam volna benne valakit.
Egy sötét, nagy alakot, és mint ha tartott volna valamit a kezébe.
Egy...egy véres kést...
Vigyorgott, mint egy elmebeteg, és lenyalta a vért a késről.
Megijedtem...Mint ha belém szúrták volna azt a kést...
Úgy éreztem, mint ha forgatnák bennem azt a kést.
A fiú elengedett, és elfutott.
Utána akartam volna futni, de úgy véltem most egyedül akar lenni.
Idegesen sétálgattam az intézetbe, de sehol se találtam meg azt a riadt fiút.
Leültem egy székre és bámultam magam elé.
Mi volt az, amit a fiú szemébe láttam? És csak én láttam volna, vagy más is észrevette már?
Egészen este nyolcig ezen gondolkodtam, de a fiút továbbra se találtam meg.
Megint én voltam az ügyeletes, sétálgattam a szobák előtt, és megtorpantam annak a fiúnak a szobája előtt.
Ott ült bent, a fal felé fordulva, és kaparászta a falat.
Kicsit közelebb mentem az ajtóhoz, és láttam hogy véres volt a fal.
Azonnal elővettem a kulcsom, berohantam hozzá, de meg se fordult, és úgy halottam...mint ha röhögne...Mint egy őrült pszichopata...
Hátrafordult, és mint ha lángoltak volna a szemei.
Ki akartam volna futni, de az ajtó bezártul.
Teljesen a falhoz szorított, és semmi menekülési utat nem találtam.
Mikor újra belenéztem a szemébe, egy riadt kicsi fiút láttam.
Megragadtam gyorsan az alkalmat, és erősen magamhoz szorítottam, hátha elnyomom a benne lévő gonoszt.
A fiú térdre esett előttem, és bámulta a véres kezeit.
Nem tudok szabadulni tőle. - mondta a könnyeivel küszködve.
Légy szíves mond el, mitől nem tudsz szabadulni? Nem tudok segíteni, ha nem mondod el.
Nagyon fiatal voltam...amikor megtörtént. 10-11 éves lehettem. Nem tudtam aludni, és be akartam volna menni anyuék szobájába, de furcsa zajokat halottam a konyha felől. Gyorsan elbújtam a függöny mögé, közbe halottam, ahogy apu kijön a szobából. Az az ember jött föl a lépcsőn, és szembe találkozott apámmal. Egy kés volt a kezébe, és úgy röhögött mint egy elmebeteg...Apám oda akart volna rohanni hozzá, hogy elvegye a kést, de a férfi beleszúrta...és apu összeesett. - mondta könnyezve. A vére befolyt a függöny alá, és ordítani akartam volna, de egy szó se jött ki a torkomból...Az a férfi elment, szerencsére anyámat meg engem nem talált meg. Miután eltűnt, beszaladtam anyuhoz, sírva, hogy aput megölték.
A fiú mindkét keze remegett, és elakadt a szava.
Akkor azt láttam ennek a szegény fiúnak a szemébe, azt az embert, aki megölte az apját.
Anyukád hol van? - kérdeztem bátortalanul, de arra már nem válaszolt.
Nem baj, majd rá ér az később is, így is nagy előrehaladás volt, hogy ezt elmondta.
Felállt a fiú, odament az ablakához, és bámult ki a semmibe.
Borzalmas elveszteni valakit, akit szeretsz, de hogy a szemed láttára...
Nem csodálom, hogy ennyire magába fordult. De vajon mi történhetett az anyjával?
Muszáj volt egy kicsit kimennem a levegőre.
Az elmúlt pár napba gondolkoztam, hogy hogyan segíthetnék a fiúnak kilábalni a depressziójából, de semmi ötletem nem volt.
De a fiú némi javulást mutatott, mert már nem volt annyira sápadt, elkezdett rendesen enni, és felszedett pár kilót.
De még mindig eléggé lerobbant állapotba volt.
Már jó ideje nem aludtam ki magam, muszáj volt egy kicsit pihennem, és megkértem egyik munkatársam, hogy ma legyen ő az ügyeletes.
Bevettem pár altatót, hogy jobban aludhassak, de éjjel 4 körül egy törékeny kezet éreztem magamon és felkeltem.
Az a fiú volt, és nézett rám ijedt tekintettel.
Mi a baj? - kérdeztem álmatag hangon.
M-meg engednéd, hogy veled aludjak? - nyögte ki.
Meglepődötten néztem rá, de nem akartam hogy szomorú legyen, úgyhogy megengedtem, hogy velem aludhasson.
Az ágyam másik végébe lefeküdt, nagyon messze tőlem.
Nyugodtan gyere közelebb hozzám, nem bántalak.
Óvatosan odakúszott mellém, és máris elaludt.
Egy ideig hallgattam, ahogy nyugodtan szuszogott mellettem, aztán pár perc múlva én is elaludtam.