A Sors Mindenkit Útólér
Mindenki csak megalázni, és kihasználni tud...Nincsenek se barátaim, se családom, teljesen egyedül maradtam...
Mindenfajta érzelmet kiöltek belőlem, nincs szükségem se érzelmekre, se kapcsolatra, semmire...
Ahogy a gyökér bátyám is megmondta, sehova se vettek fel a külsőm miatt...Pedig semmi kivetni való nincs rajta.
Hosszú fekete haj, amit hátragumizva hordok, körszakáll, világoskék szem, és többnyire fekete ruhák, hogy a sötétbe ne vegyenek észre.
Ezért egy lerobbant meleg bárba kell dolgoznom, ahova mindenféle kéjenc undorító ember jár, hogy megbecstelenítse az itt dolgozó fiúkat.
Nem hiszem, hogy ők is olyan dolog miatt kerültek ide, mint én, talán a pénzhiány.
Engem a pénz nem nagyon izgat, nincs semmi életcélom, csak élni egyik napról a másikra.
Mondhatni azt is, hogy ribanc vagyok, mert pénzért sok mindent megcsinálok.
Némi pénzre nekem is szükségem van, hogy megéljek, és ide eléggé sok tehetős férfi jár.
Mélyebbre már úgy se süllyedhetnék...
Itt tengetem mindennapjaim, pont a város gettó részének a közepén.
Nem mint ha engem félteni kéne, mindig is tudtam magamra vigyázni.
De annyi fájdalom ért már, megaláztatás...Ideje már visszafizetnem mindenkinek, aki belém taposott, és kegyetlen bosszút állni.
Igaz, ez a szöveg már eléggé sablonos, de ezt én most hol nem szarom le.
Lezuhanyoztam, felöltöztem, és indultam is „dolgozni”.
Ezen a környéken szinte csak ilyen szórakozó helyek vannak, úgyhogy atrocitások nem érhetnek.
Hirtelen kikbe botlok bele...A volt fiúmba, és a jelenlegi undormány fiúcskájába...
Egyből elkapott az ideg, amikor megláttam, hogy a volt fiúm szeretetteljesen átkarolja őt, és megsimogatja az arcát...
Legszívesebben baltával basztam volna le mindkettejük fejét...
Mert ő boldog, én meg egyedül senyvedek...
Bementek a munkahelyem melletti meleg bárba, én meg a saját helyemre, és kezdett egy aprócska dolog körvonalazódni a fejembe.
Elmunkálkodok itt egy darabig, de közbe figyelni fogom, hogy mikor jönnek ki, és kegyetlen mód elbánok velük.
És élvezni fogom, röhögve fogom szétverni mindkettő gerinctelen féreg fejét.
Levettem a ruhám, átöltöztem munkaruhába, és mentem végezni a dolgom...
Lehet hogy a legaljább munka, de sok lóvét lehet vele bezsebelni.
Csak mindig az a gondom, hogy vén faszok járnak ide, és semmi jóképű fiatal...
Olyan mint ha apámmal kavarnék, és ettől kicsit elmegy a kedvem mindentől...
Egy 40 körüli férfihoz mentem oda, és ráztam meg előtte szexi seggem, erőset rácsapott, amitől kicsit megremegtem, de nem menekülhettem el, berángatott az ölébe, és tapizni kezdett.
Nyaldosta a nyakam, nyögdécselt a fülembe, és a gyomrom is majd felfordult...
Mondtam neki, hogy egy kicsit el kell mennem, mert másutt van dolgom, de nagyon nem akart elengedni...
Megharapta a fülem, aztán nagy nehezen eleresztett.
Amint elnéztem, nem csak én vagyok ilyen vonakodó a vénemberekkel szemben.
Kilessentettem az utcára, hogy az a két féreg ott van e, de még valószínűleg bent voltak.
Hátra mentem, hogy kicsit megtisztítsam magam a mocsoktól, és amikor kiléptem, a volt fiúmmal találtam magam szembe...
Te meg mit keresel itt? - böktem rá.
Te mit keresel itt? - nézett furcsán rám.
Bocs...Én itt dolgozom – vetettem oda neki.
Kaján vigyor ült a pofájára.
Ne vigyorogj, mert betöröm az arcod – mutattam az öklöm felé.
Na na ne ilyen hevesen – lóbálta meg az ujját. A vendégekkel nem így szokás bánni.
Hol hagytad az oldalbordád? - kérdeztem közönyösen.
Miért érdekel az téged? Azért jöttem ide, hogy szórakozzam egy kicsit – kuncogott. Netán kiszolgálnál engem? - lépett oda hozzám, és simogatott végig a hátsómon.
Legszívesebben akkorát lebasztam volna neki, hogy kirepült volna, de nem tettem, terveztem, és pont kapóra jött, hogy ő még ilyen ribanc még most is.
Tudtam, hogy ő sose lesz hűséges...Velem se volt az, mással se lesz, mert a farka irányítja, nem az agya.
Mindent a vendégért, te is tudod – ült ki undorító vigyor a pofájára.
Bevezettem őt hátra, egy szobába, ahol el kellett őt intéznem, pedig egyáltalán nem volt hozzá gusztusom, kitudja hány száj kapta már be ezt a faszt.
Elkezdtem szívni a farkát, erősen rátolta a fejem, hogy levegőt se kaptam, és amikor elélvezett, kihúzta, és pont az arcomra ment...
A maradék önbecsülésemet is a porba tiporta...
Legszívesebben leharaptam volna a faszát, és bedugtam volna a szájába, de nem tehettem meg, legalábbis itt nem.
Rám vigyorgott bárgyú mosolyával, a pénzt az ágyra dobta, aztán kiment...
Olyan düh és agresszió tombolt bennem, ami csak arra várt, hogy előtörjön belőlem...
Gyorsan utána futottam és megkérdeztem:
Meddig maradsz még?
Nocsak, tehetetlen a kicsi fiú?
Ne pofázz, válaszolj.
Még egy jó ideig.
Akkor majd találkozhatnánk hármasba valahol, te én meg a fiúd – mondtam mézes mázasan, de majd elhánytam magam magamtól...
Bólintott, aztán tovatűnt a bejáraton.
Elmosolyodtam, és mentem vissza dolgozni.
Nem tudom, mivel intézhetném el őket, semmi használható nem jut eszembe, pedig általában minden beteg dolog megfordul a fejembe.
Aztán eszembe jutott egy egyszerűbb dolog.
Egyszerűen szétverni őket bármilyen tárgyal, ami a kezem ügyébe akad.
Igaz, nem valami érdekes, de a többi ellenségemnek majd eseménydúsabb halált tervezek, ez csak bemelegítés.
Elmosolyodtam, és újra egy farkat kellett a számba vennem.
Nem tudom, már hány férfi fordult meg a kezembe, de kezdett elegem lenni, és kimentem egy kicsit a levegőre, hogy szívjak egy kis friss levegőt.
És persze hogy ő beléjük botlok megint...
Kicsit közelebb lopózom hozzájuk, hogy kihallgassam miről beszélgetnek.
Találkoztam itt Keichivel – mondta a volt barátom a fiújának. Mekkora egy ribanc lett. - röhögött.
Úgy hozzávágtam volna a kukát, de türtőztettem magam, amennyire tudtam...
Miért lehet itt? - kérdezte a fiúja.
Ki tudja? Biztos senkit se tudott maga mellett tartani. Engem is elüldözött magától, biztos mindenki kihasználta.
Ez után a fiú nem mondott semmit.
Visszakászálódtam a helyemre, de még visszapillantottam egy kicsit, de csak azt láttam, ahogy nyalják falják egymást...
Gyorsabbra vettem a tempót, mielőtt elhánynám magam.
Annyira megundorodtam a férfiaktól, ezért is nem tudom, hogy valaha akarok e párkapcsolatot.
A nők már alapból nem is érdekeltek, de olyan fiú, akire én vágyom, olyan szerintem nem létezik...
Nem vágyok én nagy dologra, csak hogy szeressen, és vigyázzon rám valaki, legyen kivel megbeszélnem a bajaim.
De amint említette az a féreg, engem csak kihasználni lehet, másra nem vagyok jó, meg egy két kósza menetre...
Visszazökkentem a munkába, elintéztem még pár fazont, és mentem a megbeszélt talira, azzal a kettővel.
Felvettem a kapucnis pulcsim, hogy ne lássák az arcomat.
Kiléptem az utcára, de az élet még mindig úgy zajlott, mint ha nappal lenne.
A fekete ruhám miatt szinte láthatatlanná váltam.
Szeretem a fekete ruhát. Szolid, jól is áll, és mindenhová viselhető szín.
Ilyen lelki állapot mellett meg végképp nem fogok csicsás fodros szivárványhányásos ruhákat hordani...
Nem találtam őket sehol, de hirtelen nyögéseket halottam a mellettem lévő sikátorból.
Belestem, és hát persze, hogy ők voltak ott...
Legalább szobára mentek volna – mondtam magamba fintorogva.
Hirtelen megláttam magam mellett egy vascsövet, és egyből pofán vágott az egyszerű mégis gyönyörű terv.
Felkaptam, belehúztam az arcomba a kapucnimat, és néztem még őket egy darabig, amíg úgy nem érzem, hogy itt az alkalom, szétverni az idilli pillanatot.
A volt fiúm kezdte egyre jobban hallatni a hangát, ami azt jelentette közel van, és elindultam feléjük, lassan, nagyon lassan.
Te meg ki vagy? - nézett felém, de a faszát nem húzta ki.
A legrosszabb rémálmod – nevettem fel, mint egy elmeháborodott, és felemeltem a vascsövet.
Hirtelen mindketten összeszedték magukat, de nem vették észre, hogy zsákutcába rohantak.
A hátuk mögött épp egy tükör volt, felnéztem, és megláttam a sötétbe csillogó kék szemem.
Keichi, te vagy az? - kérdezte a volt fiúm.
Egy szót se szóltam, csak magabiztosan mentem feléjük, hangomat se hallattava.
Megállok előttük, hirtelen felkapom a fejem, felemelem a csövet, és elordítom magam.
Nem érdemlitek meg hogy éljetek! - sújtottam le a volt fiúm fiújára.
Összeesett előttem, és a kiserkent vére rám fröccsent.
Mocskos vér – vágtam rá megint, és megint, és addig ütöttem, amíg felismerhetetlenül nem roncsolódott szét az arca.
Egész pofámat a mocskos vére borította, röhögni kezdtem megint, és nem tudtam abbahagyni.
Elvetemült tekintettel néztem a volt barátomra, aki térdelt a már agyon baszott fiúcskája mellett.
Ribanc vagyok? - kérdeztem, de válasz nem jött.
Kérdeztem valamit basszad meg! Ribanc vagyok?
Megint nem jött válasz...
Felemeltem újra a csövet, és oldalról állkapcson vágtam.
Beborult a szemetesek közé, és fogta a pofáját.
Hát, most ez a ribanc fogja kiverni belőled az életet – csillant meg a szemem a sötétbe. Amint a jól megszokott mondás mondja: A sors mindenkit útólér. - nevettem el magam, és elkezdtem teljes erőből ütni.
Ordítottam fájdalmamban, már az egész sikátort a vére borította, de nem bírtam abba hagyni, csak ütöttem, és ütöttem, amíg egy szikrányi élet volt a szemébe.
Amikor már nem mozdult, kiesett a kezemből a cső, és a vér borította tükörbe néztem.
Hová süllyedtem? - nevettem el magam kínosan.
Az arcomat és a kezemet vér borította, hatalmasat ordítottam az éjszakába, és belevágtam egyet a tükörbe.
Az tükör apró szilánkjai úgy repkedtek szét, mint az én életcéljaim egykor régen...
Egyik szilánk pont az arcom felé repült, és mély sebet vágott a pofámba...
Rájuk néztem utoljára, és elindultam a sikátor kivezető részéhez.
Végig az utcán mindenki megbámult...
Mit nézel bazdmeg? Szép vagyok? - förmedtem rájuk.
Egy szót se szóltak, csak sugdolóztak valamit, aztán elsuhantak mellettem.
Leültem egy másik sikátor sarkába, és bámultam magam elé.
Nem tudtam mihez kezdeni magammal...
Sose lesz semmi életcélom, nincs senkim, aki boldoggá tehetne – emeltem fel a sörösüveget és vágtam hozzá a falhoz. Mért ver a sors engem.
Választ sose kapok, de ezt már megszoktam.
Feltápászkodtam, leporoltam magam, köptem egyet, és elindultam haza, hogy lemossam magamról ezt a sok mocskot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése