Zűrzavaros Élet – 1. Fejezet
Annyira túlhajszolt az életem...Hogy néha arra vágyok, hogy egyedül legyek a világon, és senki se parancsolhasson nekem...Bár ha úgy vesszük , senki se parancsol nekem, mert a magam ura vagyok.
Bár lényegtelen, mert eddigi életembe szinte végig egyedül voltam...
Mindenem megvan, amit meg lehet fizetni, csak az nincs meg, amit szeretnék is, vágyom rá, és pénzen nem lehet megvenni...
Egy hatalmas cégem van Tokyóba, ami rengeteg bevételt hoz nekem, fő központtá vált már Japánba.
Annyi pénzem van, azt se tudom mit csináljak vele...
Hatalmas ház, minden anyagi dolog, csak a házam magány, és hűvösség járja át.
Pénzen sose lehetett szeretetet venni, nem is akartam sose.
Legtöbb barátom csak azért barátkozott velem, mert sok pénzem volt...De az ilyenek nem igaz barátok.
Persze vannak olyan barátaim is, akik magam miatt szeretnek, de ők meg olyasfajta szeretetet nem tudnak nekem adni, amire vágyik a szívem.
Minden napom zsúfolt, állandó nyüzsgés, tolongás, megbeszélés, hogy már szinte agyvérzés közelébe sodródok néha a sok munkától...
De mondhatni ez az egyetlen dolog, ami kitölti az életem...
Bárcsak...Lenne valaki, akit boldoggá tehetnék.
Külsőleg mondhatni jól nézek ki, legalábbis szerintem, meg sok barátom szerint is.
Középhosszú feketés barnás haj, szemüveg, körszakáll, és többnyire öltönybe járok.
Már túl vagyok a 30-on is, de még nem találtam meg az igazit...
Voltak szeretőim, flörtölgetések, de azok nem mély érzelmekből fakadtak, hanem csak biológiai kötelességek.
Mellesleg megjegyzem, hogy másodállásba bérgyilkosként tevékenykedek.
Nem másodállás, inkább úgy mondanám hogy időtöltés...
Van megbízóm, aki megmondja kit intézzek el, és megteszem.
Nem kérek érte pénzt, mert az van nekem elég...
Több indokból is jó nekem ez...Ami furán hangozhat.
Egyrészt kiélhetem a beteges vágyaim, ami a gyerekkoromból maradt rajtam, másrészt meg nem teljesen sivár az egész életem...
Eléggé nyúzottan keltem, mint mindig, és megint korán...
Egy szál bokszerbe vánszorgok be a fürdőszobába és bambán bámulom magamat a tükörbe...
Mért nem kellek én senkinek? Ennyire nem vagyok „vadító”?
Kérdéseimet csak magamnak ismételgetem, sose kapok választ, de nem is várok...
Talán azért, mert van egy kis pocakom? Vagy mert szőrös vagyok?
Nem vagyok ház nagyságú, és nem fedi a testem mindenütt szőr...
De manapság a csupasz nádszál fiúk a menők...
Pont olyan a súlyom meg a szőrzetem, mint amilyennek kell lennie.
Nem sok, és nem is kevés.
Jóképűnek is tartom magam, de hát ezek szerint...Nem vagyok az.
Kicsit összeszedtem magam, lezuhanyoztam, és mentem reggelizni, mert mindjárt indulhattam is dolgozni...Reggel 7-re...
Üldögéltem, olvasgattam a reggeli újságot, kicsit remegtem, mert szinte majdnem pucér voltam...De mégis jól esett ez a kis hideg „szabadság” az állandó öltönyviselés borzalmaihoz...
Megreggeliztem, kicsit kifújtam magam, és kezdtem öltözködni, hogy időbe beérjek a munkába.
Hüvös szél csapta meg az arcom eme korai órán.
Mindenhol madarak dalolásztak, fák susogták a jól megszokott melódiákat, és teljes nyugalom honolt mindenütt.
Nagy csendet hatalmas ordibálások törték meg.
Egy 14 év körüli fiú futott felém, és ütközött belém.
El-elnézést uram, nem vettem észre.
Letérdeltem vele szembe, és megfogtam a két vállát.
Mi elől futsz?
Hé te taknyos – ordított rá valaki. Hova menekülsz?
Felmagasodtam, és egyből megtorpantak.
Mit akartok ettől a szerencsétlen fiútól?
Ő a mienk – förmedt rám az egyikőjük. Fizettünk érte.
Elkerekedett szemekkel néztem rájuk.
Hogy értitek?
Mi köze hozzá? Ne foglalkozzon ezzel a gyerekkel, végén még bekoszolja a csinos öltönyét – mondták gúnyosan.
Kezdtem bedühödni...
Ne merjetek ehhez a fiúhoz nyúlni, mert az nagyon fájni fog nektek. - vettem elő egy pisztolyt.
Egyből megfutamodtak, és olyan csíkot hagytak maguk után a futásukkal...
Elmosolyodva néztem utánuk, aztán megint letérdeltem a fiúval szembe.
Szegény fiúnak az egész testét lila kék foltok borították, és mindenhol sebes volt.
Hogy értették, hogy az övéjük vagy? - kérdeztem, de egy szót se szólt, csak halkan pityergett.
Nem hagyhatom őt itt egyedül, megint megtalálják és ellátják a baját.
Gyere velem. - nyújtottam ki a kezem. Tudom, a szüleid gyakran mondogatják, hogy ne menj el idegenekkel....Ha akarod, nem kell velem jönnöd.
Csóválta a fejét, és gyorsan megragadta a kezem.
Hány éves vagy és mi a neved? - kérdeztem tőle.
14 éves vagyok és Takatonak hívnak. - suttogta halkan. És a tied.
Engem Zeaknek. - mosolyogtam rá. Nyugi nem kell félned tőlem, nem vagyok se pedofil, se szadista állat. - kuncogtam.
Bár ezzel saját magam hazudtolom meg...De neki ezt nem kell megtudnia...Bár pedofil tényleg nem vagyok.
De ha úgy nézzük, 14 éves létére eléggé jól néz ki.
Hosszú barnás sötét haj, fiatal hamvas bőr, gyönyörű zöld szemek, és ártatlan gyermeki arc....
Jézusom miken gondolkodok...Azért ennyire mélyre nem akarok süllyedni...
Muszáj lesz őt bevinnem a munkámba, szerintem ellesz ott egy darabig, amíg én dolgozom.
Beértünk a cégbe, és a fiú tátott szájjal bámult mindenfelé.
Itt dolgozol? - kérdezte Takato izgatottan.
Hát... - mondtam kuncogva. Ez az egész az enyém – simogattam meg a fejét.
Meglepetten nézett rám nagy szemeivel.
Tied a legnagyobb cég Japánba? - kérdezte tátott szájjal.
Igen.
Akkor nagyon gazdag lehetsz.
Igen az vagyok – mondtam szelíden. De a pénz nem boldogít – mondtam kínosan felnevetve.
Ezután nem mondott semmit.
Munka közbe nem lehetsz velem, mert nem tudok koncentrálni. Megmutatom hol várj meg – vezettem az egyik szoba elé.
Félénken szorította a kezemet.
Ez a pihenő szoba – tátottam ki kezeim. Van itt tévé, ha unatkoznál, meg kanapé, ha fáradt vagy. Miután végeztem a munkával hazaviszlek.
A haza szótól mint ha egy kicsit megremegett volna.
Nem mondhatnám hogy fiatal, de ilyenkor nem a suliba kéne lennie?
Úgy látom eléggé zaklatott, úgyhogy inkább nem kérdezek semmit, had pihenjen.
Mielőtt elmennék, bekötözöm a sebeid – térdeltem le elé.
Nézett rám nagy szemekkel.
Oly módon megbabázott gyermeki arca...Már megint elkalandoztam...
Elmentem az elsősegélyes dobozért, letérdeltem vele szembe, és felhúztam a nadrágját, hogy le tudjam kezelni a sok horzsolását.
Szegény úgy remegett mint a nyárfa levél.
Akart akaratlanul is megkérdeztem:
Mért nem kéred meg a szüleid, hogy segítsenek neked?
Mert ők küldtek oda... - Suttogta nagyon halkan.
Szerintem nem hittem el azt, amit halottam...
Tényleg nem kéne kérdezősködnöm, majd teszek ez ügybe is.
Bekötöztem mindenét, szóltam egyik barátomnak a cégben hogy hozzon ennek a fiúnak pár új ruhát, fürdesse meg, mert eléggé csapzott volt.
Megsimogattam a fejét, el akartam volna engedni, de a kezem után kapott.
Mi a baj? - hajoltam megint felé. Nyugi itt nem esik bántódásod.
Nézett megint rám nagy szemeivel, hirtelen közel hajolt hozzám, és megcsókolt...
Annyira lesokkolt, hogy szinte térdre estem...
Meglepetten néztem rá, de ő csak bámult szép szemeivel.
Nem tudtam rá haragudni, de eléggé meglepett.
Miért csináltad ezt? - ültem le törökülésbe elé.
Elnézést nem akartam, csak valami késztetést éreztem rá... - mondta szomorkodva. Tudom, fiatal vagyok – mondta tovább. Nem fordul elő többet...Csak – szakította félbe.
Mi csak? - hajoltam közel hozzá.
Semmi...
Nem kérdezősködtem tovább, kicsit összeszedtem magam, addigra már a barátom is megjött a boltból, rábíztam, és mentem dolgozni.
Nehezen tudtam koncentrálni ez után a csók után...
Lehet hogy fiatal, de már mondhatni hogy férfi külseje van, ahhoz képest, hogy milyen fiatal...
Megint ezen agyalok...
Hangosan felordítottam, és az asztalomra csaptam.
Muszáj kivernem ezeket a gondolatokat a fejemből...Majd esetleg ha már elmúlt 18 és még fogok vele találkozni, akkor esetleg még megpróbálhatom, de addig nem.
Lassan csordogált a nap, már megszámlálhatatlan papírt olvastam el és írtam alá, már a szemem is fájt, és muszáj volt kicsit hátra dőlnöm.
Mindig nyüzsgés vesz körül, ami jó is meg rossz is.
De néha jó lenne egy kis nyugi is a nagy hajszolásba.
De az csak nagyon ritkán van...
Kifújtam magam, aztán egy huzamba csináltam meg mindent megállás nélkül.
Este 8-ra már végeztem is, de majd agyvérzést kaptam a sok munkától...
A kezeimet nem éreztem, homályosan láttam, és eléggé éhes is voltam.
Elpakoltam mindent, felvettem az öltönyöm, és mentem Takatoért, hogy hazakísérhessem.
Amikor megláttam, hogy lett felöltöztetve, alig bírtam a földről felkaparni az állam...
Fekete farmer, fehér feszülős póló, piros fehér kockás ing, és fekete tornacipő.
Tényleg nagyon jól nézett ki.
Hosszan bámultam, de nem vettem észre, hogy zavarja.
Jaj elnézést – mondtam elvörösödve. Igazán jól nézel ki – léptem oda hozzá, és simogattam meg a fejét. Na akkor mehetünk haza? - kérdeztem mosolyogva.
Vonakodva állt meg előttem, és fogta megint meg a kezem.
Annyira feszült volt, egy szót se szólt egész úton.
Odaértünk a házához és hirtelen megtorpant.
Mi baj? - kérdeztem.
Nem akarom...Hogy elgyere a házamig.
Meglepetten néztem rá.
Nem, nem azért csak... - szakította félbe mondandóját.
Rendben értem – mosolyogtam rá.
Letérdeltem vele szembe, és szorosan magamhoz öleltem.
Ha valami baj történne megint, akkor szólj – adtam neki oda a névjegyem. Ezen a számon el tudsz érni. - simogattam meg kicsit riadt arcát.
Nem akart elereszteni.
Muszáj volt elengednem, de én se akartam.
Vonakodva, kis mosollyal vált el tőlem, de olyan érzés volt, mint ha kevesebb lennék, ha ő nincs mellettem.
Zavartan sétáltam haza, és valami furcsa bizonytalanság kerített hatalmába.
Talán éreznék valamit a fiú iránt? Vagy csak raja akarom kiélni az apáskodásom, amit én nem kaptam meg...?
Beléptem a lakásomba, azonnal ledobtam az öltönyöm, kioldottam a nyakkendőm, és kigombolt inggel zuhantam be az ágyba.
Elterültem az ágyon, és bámultam a plafont.
Nem tudtam kiverni a fejemből azt a fiút...
Hirtelen valami erős fájdalmas érzés hasított belém, mint ha bántottak volna valakit.
Szinte megbénított...
Forgolódtam, de sehogy se tudtam elaludni...
Nagy nehezen sikerült álomba szenderülnöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése