Megtestesült Tökéletesség – 6. Fejezet
Sétálgattunk haza, és kibe botlottunk bele?
Sakura jött felénk, széles vigyorral.
Nocsak, milyen szép szerelmes pár – kuncogott.
Nem mertem mondani semmit, vártam Heim reakcióját.
Lehet ezt a fiút nem szeretni? - kuncogta Heim.
Egy kő esett le a szívemről, és majdnem a plüssöm is a földön landolt nagy örömömben...
Milyen szép nagy plüssöd van Hoch – vigyorodott el Sakura.
Most kaptam – mondtam csillogó szemekkel. Mi járatba vagy erre?
A fotósorozatotok nagyon nagy sikert aratott, gondoltam megkérdezem, hogy lenne e kedvetek megint modellkedni egy kicsit? Nem olyan jellegű lenne, mint az előző.
Akkor milyen? - kérdezte Heim.
Inkább olyan vicces, aranyos, és komolytalan, mint amilyen Hoch. - mosolygott rám Sakura.
Elvörösödve fordultam el...
Szívesen benne lennénk – mondta Heim.
Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, bár most tényleg nem tudom elképzelni, milyen lehet ez a fotózás.
Hazamentünk gyorsan lepakolni, és mentünk is, mert mindketten kíváncsiak voltunk, hogy milyen is lesz.
Lepakoltunk, és indultunk is.
Óvatosan nyúltam Heim kezéhez, és kulcsoltam össze vele.
Rám mosolygott, gyengéd puszit lehelt az arcomra, Sakura meg elvigyorodott.
Nagyon összemelegedtetek – vigyorgott Sakura.
Erre egyikünk se mondott semmit, Heim halványan elmosolyodott, nekem meg fülig ért a szám.
Üdvözöltek minket, szinte ovációval, mindenki gratulált nekünk, én meg nem tudtam hova piruljak már...
Elmondták ők is, amit Sakura mondott, aztán készülődni kezdtek.
Annyira agyaltam már azon, hogy milyen is lesz, hogy nem hallottam hogy szóltak...
Mondták az első pózt, de nem lepődtem meg, bár kicsit furcsán hangzott.
Heim mögém áll, én elé, egyik kezével átkarol engem, és barackot kell adnia a fejemre...
Hülyeségnek hangzott, de ahogy végigfutott a kép a fejembe, egyből elmosolyodtam.
A fények villantak, és kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert fájt a fejem...
Ez fáj – mondtam morgolódva.
Nyugi, nem vészes, nem fogsz belehalni – mosolygott Heim.
Aztán úgy kezdett el barackot adni a fejemre, mint ha egy átlagos napon lennénk.
Ez az nagyon jó – kattintgatott a fotós.
Az a kicsi fájdalom is elmúlt, Heim kicsit feljebb csúsztatta a kezét, és a nyakamnál fogva kezdett ölelgetni.
Próbáltam ellenkezni, de csak a kép miatt.
Nézzétek azt a mosolyt – mondta az egyik lány a háttérből. Annak a fiúnak tényleg szeretetből fakad a mosolya.
Annyira meghatódtam, Heim puszit lehelt az arcomra, a fények tovaszálltak, és jött a következő beállás.
Megint előkerült az a kocka izé, én leültem rá, Heim mögém állt, és két kezével rá kellett támaszkodnia a vállamra.
Nem tudom, hogy ez melyik a 3 jelzőből, de miután mondta a fotós, hogy kicsit lejjebb kell hajolnia Heimnek, hogy a fejét a fejemre kell fektetnem, úgy már összeállt bennem a kép.
Újra villantak a fények, Heim körbekulcsolt a kezembe, és halk szavakat suttogott a fülembe, épp hogy hallhatóan.
Aranyos vagy, nagyon szeretni való.
Kisebb ütés hasított végig a testemen, de annyira boldog voltam.
Igaz, még nem azt mondta, hogy szeret, de ez már közel van hozzá.
Hátra fordultam, és gyorsan elloptam egy csókját.
Rám nézett gyönyörű szemeivel, leborított arról a kockáról, és csiklandozni kezdett.
Majd meg fulladtam a röhögéstől, már fájt az oldalam, de Heim nem akarta abbahagyni...
Nagyon jó – mondta megint a fotós, és kattintgatott.
Úgy látszik, amit Sakura mondott, az nem egy úgymond beállított póz, hanem természetesen, önmagától jön.
Mindenki mosolyogva nézett minket, amitől olyan melengető megnyugvást éreztem magamba.
A fények megint kialudtak, és egy kicsit muszáj volt kifeküdnöm.
Elterültem a földön, és bámultam a plafont.
De mint ha képzelődtem volna, mert azt éreztem, hogy Heim simogatja a hasam.
Lusta voltam megnézni, inkább hagytam magam, és ellazultam.
Mint ha angyalok cirógattak volna, puha felhőn éreztem magam, de egyből félbe is szakadt, mert folyatni kellett a munkát.
Felálltunk mindketten, össze kellett kulcsolnunk az egyik kezünk, és mindketten a másik irányba kellett hogy nézzünk.
Ez annyira emlékeztetett egy animébe látott képre.
Villantak a vakuk, és olyan filmbe illőnek éreztem magam ebbe a helyzetbe.
Hogy egy ilyen isteni külsejű férfi mellett lehetek, és hogy lesi minden kívánságom.
Vagyis ez túlzás...De úgy ahogy így van.
Boldog voltam, hirtelen magamhoz rántottam, elkaptam a derekát, és elvörösödve néztem a szemeibe...
Magam se tudom, miért csináltam, hirtelen elárasztott a sok önbizalom.
Megint kattogásokat hallottam, gondoltam jó vagyok, ezért lecsúsztattam a kezem Heim hátsójára, és vörösödve néztem bele a szemébe.
Egyik kezével végigsimított az arcomon, rám mosolygott gyönyörű mosolyával, amitől majd kifolytam a kezei közül, és olyan szorosan átölelt, hogy majdnem megfulladtam.
Erősen belemarkolt a hátsómba...
Elkezdtem őt csikizni, térdre esett, háta mögé mentem, és harapdálni kezdtem a fülét.
Mindenki nevetni kezdett, de én csak Heimre figyeltem, aki elkapta az egyik kezem, és magára rántott...
Összeért az orrunk, csábosan rám mosolygott, és forró csókot nyomott az ajkaimra.
Próbáltam elfordulni, de nem ment, lefogta mindkét kezem, és belepréselt csókjával a földbe.
A levegő megint forrt körülöttünk, szakította a csókot, mert a fotós szólt.
Nagyon jók vagytok – mosolygott ránk. Spontán jön nálatok minden, ami tényleg azt bizonyítja, hogy szívből szeretitek egymást.
Elpirulva néztem a fotóst, odajött hozzám, és hátba veregetett.
Soha ne veszítsd el ezt az éned – hajolt közel hozzám. Ez tesz téged önmagaddá, és aranyossá.
Elmosolyodtam, aztán folytattuk a fotózást.
Mondta a fotós mi lesz a következő helyzet...
Heimnek kell hátulról elkapnia, nekem meg úgy tennem mint ha menekülnék előle...
Hangtalanul lépett oda mögém, kapta el a derekam, és suttogta a fülembe:
Megvagy, nem menekülhetsz – kuncogott.
Lecsúsztatta a kezem az ágyékomhoz, és gyengéden rámarkolt...
Halkan felnyögtem, és próbáltam kiszabadulni a karjai közt, de most komolyan, mert ha ezt csinálja azzal nagyon fel fog húzni...
Közel húzott magához, gyengéden megharapta a fülem, és megint nyögés hagyta el a szám...
Nagy nehezen kibújtam a kezei közül, megint a háta mögé mentem, és a nyakába ugrottam.
Nevetett, próbált leszedni magáról, de nem tudott, erősen tartottam magam.
Térdre esett megint, becsúsztattam a kezeim a karjai alá, és gyengéden magamhoz öleltem.
Nehogy azt hidd, hogy mert kisebb vagyok nálad, könnyen elintézhetsz – suttogtam a fülébe.
Letepertem a földre, és a hátára ülve felnyújtottam diadalmasan a kezem.
Mindenki tapsolni kezdett, még Heim is.
Lemászódtam róla, és kicsit kinyújtózkodtam.
A nagy munkába nagyon megéheztem.
Mondtam Heimnek hogy elmegyek valami kajáért, és kérdeztem, hogy kell e neki valami.
Ő nem volt éhes, de azt mondta velem akar jönni.
Mondtam neki, hogy kell egy kis egyedüllét.
Megpuszilt, aztán elengedett, de némi szomorúságot láttam az arcán.
Már sötétedett, az ég narancsba borult, a nap kezdett nyugovóra térni, és lágy szellő fújdogálta a haloványan bevilágított utcákat.
Talán...Már teljesült volna a kívánságom?
Bár, ha úgy vesszük, ugyanolyan mint volt, de valamiért mégis másabb.
Leültem egy fa alá, és hallgattam a levelek susogását.
A nyüzsgés után jó volt egy kis csend és nyugalom.
Belesimult a hajamba a szellő, mindenfelé apró fények villantak fel.
Ebbe a kellemes időbe kicsit elaludtam, és arra kelek, hogy Heim néz farkas szemet velem...
Ijedtembe úgy megugrok...
Mi-mi az? - kérdeztem ijedten.
Ha fáradt vagy, miért nem mentél haza?
Csak egy kicsit...lepihentem, aztán elbóbiskoltam ebbe a jó időbe. És még enni is elfelejtettem... - mondtam morgolódva.
Akkor elmegyünk most együtt enni. Aztán ha gondolod hazamehetünk.
Dehogyis – háborodtam fel. Akkor már fejezzük be azt a fényképezést.
Heim megcsókolt, felállt, kinyújtotta a kezét, és felsegített.
Megsimogatta az arcom, megfogta a kezem, és csendesen ballagtunk az éjszakába, egy közeli gyorsétterembe.
Nem voltak már sokan, bár ez a gyorsétterem éjjel nappal nyitva van, pont az olyanok miatt mint most mi.
Teletömtem magam, Heim is, és mentünk vissza, de egy kis kerülővel.
Egy kellemes kis parkon sétáltunk keresztül, sehol egy fia lélek se, csak fák, és teljes nyugalom.
Átkaroltam Heim karját, és hangtalan suhantam mellette a csillagos ég alatt.
Hamar elillant a tökéletes idill, megérkeztünk, mindenki aggódott miattunk, hogy mi történt velünk.
Pár percre leültünk pihenni, aztán folytatódhatott a munka.
Azt mondták, hogy mivel megint éjszakába nyúlt a munka, már csak 1-2 pózt csinálnak, aztán mehetünk, mert már így is rengeteg sok jó kép van.
Nekem le kellett ülnöm törökülésbe, Heim felém áll, és megsimogatja a fejem, mint ha egy csintalan kisfiú lennék...
Jópofán hangzott, de nem vagyok már kisfiú...Na jó, talán egy kicsikét.
Villant párszor a vaku, Heim nézett le rám, és mosolygott, én meg elvörösödve takartam el az arcomat.
Hirtelen elkapja mindkét vállam, leterít, és szenvedélyesen megcsókol.
A forróság megint végigsuhant a testemen, de nem...Nem csábulhatok el...
Nagy nehezen kimásztam alóla, de négykézláb is elkapott, és így...Eléggé félreérthető helyzetbe kerültünk...
Mindenki kajánul vigyorgott ránk, egyből perverz dolgok fordultak meg a fejükbe...
Nagy nehezen kimásztam, felálltam, ő is felállt, és a nagy indulatba megbotlottam, és zuhantam volna a földre, de Heim elkapott...
Óvatosabban szépfiú – mosolygott rám.
Ő miatta estem majdnem el...
Megint nagyon filmbe illő jelenetnek éreztem ezt a helyzetet.
Elengedett, aztán vártunk egy darabig, amíg a fotós mondja az utolsó pózt.
Heimnek mögém kellett állnia, átkarolt az egyik kezével, és mindkettőnknek fel kellett tartania két ujját.
Ebbe semmi különleges nincs – hagyta el a szám.
Nem is az a lényeg. Hanem hogy kifejezze azt, hogy mit éreztek egymás iránt.
Nem nagyon értettem, miről beszél a fotós, mert ebből szerintem nem lehet megtudni, de ő jobban tudja.
Párszor villant a vaku, Heim az arcát az arcomnak dörzsölte, mindkét kezével gyengéden átkarolt, és lehunyta a szemeit.
Én is behunytam a szemeim, és csak a gyengéd, de magabiztos ölelését éreztem magam körül.
Kialudtak a fények, mindenki pakolászni kezdett, jöttek oda gratulálni, aztán tova is tűntek az éjszakába.
Megint Sakura, én meg Heim maradtunk már csak ott.
Sakura odalépett hozzám, a vállamra tette a kezét, és rám nézett, mint ha azt akarta volna mondani, hogy „jó voltál”, aztán ő is tovatűnt.
Ketten maradtunk, Heim átkarolt, és elindultunk mi is haza, mert már olyan fáradt voltam, majd össze estem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése