Másik Világ
Ebbe az elkorcsosult világba manapság már semmi se furcsa.
Az átlag emberek egy átlagos, folyamatosan nyüzsgő világot látnak, de nem látnak a plasztikus, tökéletesnek gondolt világ mögé, amibe én élek.
Az én világom merőben másabb, mint amit az egyszerű gyarló ember el tud képzelni.
A világ másik fele az, ami olyan dolgokat rejt, ami jobb, ha nem kerül ki a világ másik felébe, mert a világ összeomlana.
Nem feltétlenül lehet hogy rossz, de akkor is.
Amit már sok horrorfilmbe lehetett látni, a valóságba is előfordulhatnak azok.
Akár elhiszi valaki, akár nem, de Vérfarkasok, vámpírok, zombik, és egyéb a horrorfilmekbe megismert dolgok is előfordulhatnak.
Miért? Mert már régebben is szállingóztak olyan legendák, történetek amikbe ezek is előfordultak, de senki se hitt bennük, pedig léteznek, csak a sötétbe bujkálnak.
Én is ebbe a világba tartozok.
Mert én zombiként tengetem mindennapjaim.
Nem ám arra a megszokott sztereotípiás zombira gondolok, ami a tömeggyártásos horrorfilmekbe előfordul.
Nem, én nem az a rothadó, bűzlő, agyzabáló zombi vagyok.
A sima zombi és a Nekromanta által feltámasztott zombik között hatalmas különbségek vannak.
A Nekromanta által feltámasztott zombi külsőleg teljesen olyan, mint egy átlagos ember, azt leszámítva, hogy a szíve nem dobog.
Az ereje tízszer nagyobb, mint egy átlagos emberé, bármilyen módon megsebzik, nem hal bele, regenerálódik, de fájdalmat ők is éreznek.
Alapjába véve külsőleg se vagyok valami, hú de különleges.
Fekete hosszú haj, amit hátrakötve hordok, rövidke körszakáll, szemüveg, mélyfekete ruhák, hogy sötétbe ne látszódjak.
Az életem nem átlagosan telik.
Nappal nem nagyon járok ki az utcákra, azért is járok esti suliba, mert zombiként nem mehetek ki a napra, mert égeti a bőröm.
Egyetlen hátránya a zombiságnak, mondhatni.
Egyedül élek egy padláslakásba, nagy ritkán meglátogatom a szüleim, van néhány barátom, de csak nagyon kevés tudja rólam, mi is vagyok valójában.
Mivel nappal nem mehetek ki, többnyire éjszaka járkálok a városba, tetőkön ugrálva.
Igen tudom, mint egy jótevő a világba, de nem ilyen vagyok.
Vagyis nem teljesen.
Az tény, hogy ha éjszaka látok valami bűnözőt, aki nála gyengébbet zaklat, azt egyértelműen szét trancsírozom, de csak kedvtelésből, meg nem szeretem ha olyat bántanak, aki nem érdemli meg.
Én is átéltem már ezt, nem egyszer...
Elég kevés a jó lelkű ember ebbe a mocskos világba, nem kell még jobban tizedelni őket.
Ezért mondhatni a védő angyaluk vagyok, vagyis mondhatni, hogy mégis jótevő...
Nem szeretek egyedül lenni, de mást nem tehetek.
Hozzászoktam már a magányhoz, de egy idő után bele lehet bolondulni.
De mégis ki tudna szeretni egy magamfajtát?
Sötét éj borult a városra, és kevés ember szántja már az utcákat.
Tökéletes az idő egy kis esti portyára.
Üldögélek a holdfényes éjszakába, de keserves kutyanyüszítés zavarja meg az éj csendjét.
Meglapulok a sötétbe, és két alakot vélek felfedezni.
Mindkettőtől hányingerem támad...
Egyik az a tipikus discos nagyképű köcsög, aki arra vág fel, hogy ő milyen menő zenét hallgat, meg hogy hány csajt dugott meg az éjjel, meg hogy megaláz mindenkit, és attól lesz menő...
Az ilyet úgy, de úgy földbe döngölném...
Másik meg egy mega rózsaszín, agyon cicomázott pláza picsa, akinek nincs más dolga, mint hogy állandóan műkörmökről, meg ruhákról meg csini hapsikákról beszéljen egész álló nap, mert drága szülei mindent a picsája alá tolnak...
Az a pina csak ott áll, és a műkörmével volt elfoglalva, a fiú meg a sarokban állt, és mintha rugdosott volna valamit.
Amint megláttam, hogy egy szerencsétlen kiskutyát rugdos, egyből elöntötte a düh az agyam...
Te gerinctelen féreg – ordítottam rá a sötétből. Miért bántod azt a szerencsétlen kutyát?
Ki az? - ordította a sötétbe. Mit szólsz bele a dolgomba.
Válaszolj! – Ordítottam egyre dühösebben.
Rám morgott – mondta gúnyosan, és belerúgott a kutyába.
Kezdtem kitérni a béketűrésemből...
Hagyd békén azt a kutyát, különben felszabdallak.
De nagy a szád – kiáltotta a sötétbe. Ha olyan nagy a szád, akkor told ki a képed.
Halkan leugrottam a pláza pina mögé, és a torkának szegeztem a késem.
Mit is mondtál drága? - mondtam kéjes vigyorral.
Tűnj a barátnőm közeléből.
Ugyanolyan értéktelen hulladék, mint te...Jobban érdekli a műkörme meg a ruhája mint az a szegény kutya.
Hatalmasat ordítottam az éjszakába, és egyetlen biztos mozdulattal elvágtam a lány torkát.
Véres lett a csinos ruh... - esett hangtalanul a földre, és fulladt bele a vérébe.
Te...te megölted a barátnőm – nézett rám megdermedt tekintettel.
Nem kellenek az ilyen emberek az amúgy is rothadó világba...
Lassan léptem oda hozzá, néztem bele félelemmel teli szemébe, és szegeztem neki a késem.
Azt hiszed annyira kemény vagy attól, hogy egy szerencsétlen védtelen kutyát bántasz? Van neked egyáltalán szíved?
Egy szót se szólt csak bámult rám.
Nincs értelme folytatni ezt a beszélgetést – szúrtam bele a kést a nyakába, és esett össze előttem, mint egy zsák krumpli.
Összemocskoltam a kezem ezzel az undorító embervérrel...na mindegy.
Leguggoltam és bámultam a sarokba arra a szerencsétlen összekuporodott kiskutyára.
Szegény nagyon meg van ijedve, a teste tele van horzsolásokkal, és néhol fel is van dagadva.
Gyere ide – mondtam szelíden. Nem bántalak, ne félj.
Óvatosan kezdett közelíteni hozzám, és kinyújtottam neki a kezemet.
Óvatosan megnyalta, felvettem a kezembe, és jól megölelgettem.
Nyugi, már biztonságos kezekben vagy nálam – simogattam meg a buksiját. Semmi fájdalom nem fog téged többet érni. Az életemet szentelem arra, hogy megvédjelek. Tudom, hülyén hangzik...
Rám nézett nagy kutyaszemeivel, és megnyalta az arcom, mintha értette volna azt, amit mondok.
A kutyák nagyon okosak, okosabbak, mint jó néhány ember...
Lehet, hogy egy érzelemmentes genetikai gyilkoló gépnek nézek ki, de az állatokat soha az életemben nem tudnám bántani.
A genetikai gyilkológépre majd később kitérek, most hazaviszem ezt a kutyust, ellátom a sebeit, és megetetem.
Az elmúlt napokba a kutya elkezdett nőni, amivel nem is lenne gond, csak ez a kutya gyanúsan gyorsan nőtt.
Amire észbe kaptam, már akkora volt, mint én amikor két lábon állt.
Pedig hát nem vagyok egy alacsony egyén.
Leültem az ágyamra, és bámultam őt.
Hmmm milyen név kéne neked…
Furcsán nézett rám. Mint ha értené, mit mondok.
Hatalmas vagy, de hogy nőhettél ekkorára? – kérdeztem tőle.
Génmanipulált kutya vagyok – bökte ki.
Elállt a lélegzetem…
Óriás vagy és még beszélni is tudsz? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
Amint láthatod.
Mért is lepődnék meg? – mondtam gúnyos kacajjal.
Ebbe a világba már semmi se furcsa – monda az eb.
Én is ezt mondtam…Te olvasol az elmémbe? – kérdeztem gyanakvóan.
Nem mondott semmit, csak kinyújtotta a nyelvét, és bámult rám nagy kutya szemeivel.
Milyen sunyi kutya vagy – mondtam kuncogva és megsimogattam a fejét. Remélem jó barátok, leszünk.
Ledöntött az ágyra és szétnyaldosott hosszú nyelvével.
Pár nap elteltével még mindig nőtt egy kicsit, akkorára hogy már lovagolni is lehetett volna rajta.
De már ideje suliba is járnom, mert mostanság eléggé kimaradtam a tanulmányokból.
Szerencsére estibe eléggé kevesen járnak, talán azért, mert olyanok, mint én?
Nem, nem hiszem.
Üldögélek, jegyzetelek, szívom magamba a tudást, és hamar ki is csengetnek.
El voltam foglalva a zenehallgatással, és egy nagyon rózsaszín plázacica külsejű lány állt meg előttem, hatalmas penge karmokkal.
Mit akarsz itt plasztik csajszi? – kérdeztem gúnyosan.
Hé, nem gúnyolódj – mondta mérgelődve.
Mi mást vársz, ha ilyen külsőd van?
Ne ítélj első látásra – mondta kuncogva és odalépett hozzám.
Óvatosan végigsimított a nyakamon.
Milyen kecses finom nyak – mondta kéjes vigyorral. Bárcsak ne lennél zombi – mondta szomorkodva.
Lerökönyödtem…
Te…tudod?
Egyértelműen lerí rólad – mondta vigyorogva. Este jársz suliba, és nincs valami emberszagod. Én érzem, ha egy embernek jó illatú a vére.
Akkor ezek szerint te…
Igen drága – kacsintott rám. Én egy Vámpír vagyok – simított végig riadt arcomon.
Az nem is ijesztő, hogy Vámpír vagy, de az hogy így nézel ki… - mondtam riadtan.
Ne piszkálj már érte – vert vállon, amitől majd leszakadt a karom.
Hé óvatosabban – simogattam a vállam. A vámpírok is nagyon erősek – mondtam duzzogva.
Akkor ezek szerint lehet tényleg igaz, amit elgondoltam? – mondtam magam elé bámulva.
Micsoda zombifiú? – kérdezte a lány.
Áh semmi, nem lényeges. Amúgy mi a neved pink baby? – kérdeztem gúnyosan.
Lucyle vagyok, és nem vagyok pink – mondta puffogvga. Na jó, egy kicsit.
Az tény, hogy nem vagy olyan, mint a többi pláza picsa – mondtam vigyorogva. Engem Igornak hívnak. Nem fogok veled kezet, mert véletlenül letöröm a csodás műkörmeid – nevettem fel.
Fú de gonosz vagy – vert megint vállon. Nehogy azt hidd, hogy mindig is ilyen vagyok – kacsintott rám. Tudok én más külsejű is lenni.
Rendben, elhiszem, amint bebizonyítod – néztem rá csábosan.
Engem nem tudsz elcsábítani szépfiú – csóválta meg az ujját. Én nem olyan lány vagyok – tette az ajkaimra az ujját. Én a lányokat szeretem – suttogta halkan a fülembe.
Nem is akartalak elcsábítani – vetettem oda neki. Én is a saját nememhez vonzódom.
Úúúúú imádom nézni, ahogy két fiú játszadozik egymással – mondta Lucyle csillogó szemekkel.
Nehogy már te is… - mondtam ijedten. Minden lány ismerősöm…na nem baj. Biztos jó barátok leszünk rózsaszín barátném – vigyorogtam rá.
Ha sokat szórakozol velem, végén még le találom tépni a kezed – húzta végig penge körmeit hófehér kezemen.
Oké, megértettem, őcuncisága – ugrottam fel a helyemről kuncogva, de akkora fülest adott, hogy beleremegett az egész koponyám.
Még volt hátra pár óra, ami hamar elillant, aztán elindultam hazafelé, de Lucyle visszarántott a kapucnimnál fogva, hogy hátra estem…
Felém ágaskodik, és belenéz a szemeimbe.
Milyen szép méregzöld szemeid vannak éjszaka – mondta kuncogva.
Ezért muszáj volt a földre rántanod? – kérdeztem mérgelődve.
Muszáj – takarta el vöröslő arcát, mint egy kislány.
Gonosz – mormogtam halkan magamba.
Lenne kedved egy kis portyához éjszaka? – kérdezte kislányosan csillogó tekintettel.
Felőlem – tápászkodtam fel, és poroltam le magam – de ha még egyszer lerántasz, esküszöm megharaplak – mondtam mérgelődve.
Elmosolyodott, és óvatosan végigsimított a nyakamon.
A fülemhez hajolt és belesuttogta.
Meg se érzem a tejfogaid zombi fiú – mondta kuncogva, és felpattant egy tetőre.
Utána ugrottam, de sehol se találtam, pedig a rózsaszín ruhái eléggé feltűnőek.
Nem látsz szépfiú? – suttogta a sötét rejtekéből. El tudok én is rejtőzködni – termett a hátam mögött, és nyalta végig a nyakam.
A frászt hozod rám, majdnem megállt a szívem.
A mid? – nézett rám kérdően.
Jól van, te is érted hogy értem – mondtam komoran.
Jobban megnézve sokkal másabbul nézett ki.
Nem olyan rózsaszín, sőt…
Hosszú ezüstös haj, fekete testre simulós top, és rövid szoknya.
Mennyivel emberibben, vagyis Vámpírosabban nézel ki így – mondtam kaján vigyorral.
Ne ítélj első látásra. Még sose mondták neked?
De mondták – mondtam elgondolkodóan. De ez a te esetedbe ugyebár kivétel.
Morcosan lépett oda hozzám, és vágott nyakon teljes erőből, hogy majdnem leesett a fejem a helyéről.
Óvatosabban te lány, szeretnék egybe maradni – mondtam az ütéstől megroggyanva. Légy tisztába az erőiddel.
Kihasználom, hogy én lány vagyok, te meg fiú, és nem üthetsz meg. Szórakozok veled egy kicsit – mondta pironkodva.
Gonosz – mondtam morcosan. De én megyek haza. Majd holnap találkozunk.
Nem rázol le ilyen könnyen zombikám. – fogta meg megint a kapucnim.
Felőlem aztán jöhetsz, de nem valami puccos palotába lakom – mondtam gúnyosan. Nincs selyem párnám, meg hatalmas sátorszerű ágyam, meg aranyberakású kilincsem.
Nem baj. Nekem sincs – mondta szelíd mosollyal. Sose voltam nagyravágyó. Mindig megelégedtem a kevéssel is.
Hmmm egyre szimpatikusabb ez a lány.
Megjöttünk a házamhoz, vagy minek nevezhető ez a tetőtér.
Belépek és egyből rám támadt az a hatalmas kutya, és beterített hatalmas testével.
Jaj de cuki kutya – ordított fel Lucyle.
Halkabban, meghallanak.
Mi a neve? – kérdezte izgatottan.
Hmmm még nem adtam neki nevet.
Mindketten leültünk mellé, és gondolkozóba estünk.
Moszkov – ordítottuk egyszerre.
Ez annyira oroszos név – mondta Moszkov.
Nahát – mondta meglepődötten Lucyle. Ez a kutya beszél. Ez biztos az a kutya lehet, amin kísérleteztek.
Hallottál róluk? – kérdeztem meglepetten
Tele volt az újság ezzel az ebbel – magyarázta Lucyle.
Egy híres kutyám van. – mondtam elégedetten. De mégse kell, hogy ez napvilágra kerüljön – néztem Lucylera.
Oké értem, nem beszélek róla.
Feküdjünk le. Feküdj az ágyamra. Én elvagyok Moszkovval a földön is. Akkora, mint egy ágy – mondtam kuncogva.
Mindkettőnket hamar elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése