Másik Világ – 2. Fejezet
Másnap arra kelek, hogy Lucyle ágaskodik felettem, és néz agyon cicomázott arcával.
Jó reggelt álomszuszék – mondta mosolyogva. Sopping idő van. - mondta csillogó szemekkel.
Mi-milyen idő? - kérdeztem ijedten.
Vásárlás – ordította úgy, hogy még Moszkov is megugrott.
Elfehéredtem...
Ejnye mért lettél ilyen fehér? - nézett rám kérdően. De semmi probléma. - csillant fel a szeme. Egy kis smink mindenre gyógyír.
Felpattantam, és a sarokba húzódtam, mielőtt Lucyle kidekorált volna...
De én nem mehetek ki ilyenkor – mondtam hevesen. Megperzselődik a bőröm.
Megoldjuk drága zombim – vigyorgott rám.
Mégis hogy?
Elfedjük az egész tested, veszel baseball sapkát, és máris no problem.
…..
Mint ha ez ilyen egyszerű lenne... - mondtam közönyösen.
Ilyen egyszerű – lépett oda hozzám, és karolt át.
Néha...ijesztő ez a lány...De inkább nem ellenkezek, mert nagy ereje van, és összecsomagol, és én még élni akarok.
Jól van...Mennyünk... - böktem ki.
Csillogó szemekkel a nyakamba ugrott, és láttam a szemem előtt, ahogy ássák meg a sírom...
Bár halhatatlan vagyok, de azért fájdalmat én is érzek...
Gyorsan összekaptam magam, mielőtt Lucyle hirtelen kirántana engem a napfényre, és sült húst csinálna belőlem...
Bebugyoláltam magam, de szerencsére nem volt olyan nagy napfény.
Lucyle ugrálva ment mellettem, mint egy kislány, aki új ruhát kap.
Voltaképp stimmelt is az összkép...
Megtorpantam, amikor megláttam azt a hatalmas nagy plázát...
Muszáj nekem ide bemennem? - kérdeztem vonakodva. Túl sok a tömeg.
Igen muszáj – rángatott be.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy mindenki minket bámult, mint ha egy házaspár lettünk volna...
Ide oda rángatott engem, egyik boltból a másikba, és már annyira megpakolt a sok csicsás fodros táskákkal, hogy majdnem megszakadtam...
Ez a rózsaszín terror – suttogtam halkan, nehogy meghallja, és és beletegye drága fejem az egyik díszes zacskójába...
Nagy nehezen, több órás „shoppingolás” után végre kimehettem, hogy egy kis friss levegőt szívhassak, a sok parfümbomba boltok után...
Nem is gondoltam volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok, hogy kint lehetek a napon...
Annyi csini új rucit vettem – ujjongott Lucyle.
Most bújik elő belőled az igazi pláza picsa – mondta gúnyosan, és máris a fejem fogtam, mielőtt megint nyakon vágna.
De most valamiért nem kaptam.
Mi a baj Lucyle?
Nem értheted... - mondta elhalóan. Olyanokkal mint én, nem tudok barátkozni...mert nem érzem magam odavalónak...
Meglepődtem.
Lehet hogy ők nem barátkoznak veled – mondtam bizonytalanul. De én igen – nyújtottam oda kissé megperzselődött kezem.
Rám mosolygott, megfogta a kezem, és olyan szorosan magához ölelt, hogy majdnem eltörte a gerincem...
Tudtam...hogy a szeretet néha fáj – préseltem ki a tüdőmből. De azt nem, hogy ennyire... - mondtam levegő után kapkodva.
Bocsi – mondta pironkodva. Csak még...Sose volt ilyen barátom mint te.
Össze borzoltam csodásan megfésült haját, és rámosolyogtam.
Gyomrossal díjazta, átkarolta a kezem, és elindultunk végre egy árnyékos, hűvös helyre, mielőtt a bőröm semmivé lenne...
Leültem egy fa alá, és hagytam, hogy a szél hűvös ölelése magába fogadjon, és hogy egy kicsit regenerálódjak.
Hirtelen furcsa, erőteljes szag csapta meg az orrom.
Te is érzed? - kérdezte Lucyle.
Igen. De mi lehet ez?
A szag terjengett körülöttünk, de nem tudtuk honnan jön, mert minden irányból lehetett érezni, azt a maró, vad szagot.
Vártunk estig, amíg jól be nem sötétedett, és előhívtuk Moszkovot a sötétség leple alól, hátha ő kitudja szimatolni honnan jön ez a szag.
Az éj leple alatt surrantunk ki Moszkov hátán.
Amilyen hatalmas volt, meg se kottyant neki a súlyunk.
Ide oda ugrált a házakon, és követte a szagot, mi meg az életünk árán kapaszkodtunk a szőrébe.
Hirtelen megtorpant egy magas, nagyon előkelő ház tetején.
Lentről jön a szag – bökött Moszkov le az orrával egy ablakra.
Biztos, hogy innen érzed? - kéredztem.
Igen. Eddig még nem csalt a szimatom.
Értetlenül néztünk egymásra Lucyleval.
Nem hiszem, hogy egy ilyen előkelő házba, ilyen „szagos” lény rejtőzködne.
Leugrottunk az erkélyre, és benéztünk a szobába.
Mindenhol drága híres portrék borították a falat, hatalmas játékplüssök, és játékok hevertek mindenütt.
Nagy nehezen megláttam valakit, de kicsit meglepődtem...
Olyan korú fiú lehetett, mint mi, de mégis ilyen szobája van.
Teljesen átlagos fiúnak látszott, de a szag mégis innen jött.
Bizonytalanul bámultuk egy ideig, aztán elindultunk haza.
Amikor a szembelévő tetőn voltunk, hangos üvegcsörömpölést halottunk, és egyből a fiú erkélyére kapuk a fejünket.
Visszamentünk az erkélyre, és azt láttuk, hogy az egész szoba szét volt rombolva, mindenütt vérfoltok voltak, és az ablak teljesen ki volt törve.
Ami azt jelentette...Hogy valami nagyon nagy volt itt...
És elrabolta azt a fiút...
Nagy valószínűséggel egy vérfarkas volt... - mondtam elgondolkodóan. Telihold van.
De mit akarhat ettől a fiútól? - nézett rám Lucyle értetlenül.
Nem tudom...Moszkov. - kiáltottam. Kövesd a szagot.
Ugráltunk egyik tetőről a másikra, de sehol se találtuk meg a fiút.
És a szag is kezdett egyre jobban távolodni.
Hatalmas vonítások hasítottak az éjszakába, néhol bánatosságot sugárzott, néhol dühöt.
Hirtelen Moszkov megtorpant.
Megláttuk mindhárman azt a hatalmas Vérfarkast, amit megvilágított a hold sápadt fénye.
Felénk fordult, és vér folyt a szájából.
Sgitset...Segitst...Segítsetek! - nyögte nehezen ki.
Mindketten ledermedtünk...
Néztük, ahogy zabálta fel az embert, apró részletességgel, minden csont törését hallottuk, és a Vérfarkas testét vér borította.
Lemásztam Moszkovról, és bizonytalanul indultam el a Vérfarkashoz.
Kinyújtotta a kezét, és amikor belenéztem a szemébe...Majd megszakadt a szívem, olyan fájdalmat és magányt láttam benne...
Könnyek folytak a pofájáról, a szőrére rászáradt a vér, és ordított, ordított fájdalmasan az éjszakába.
Odaléptem hozzá, és megfogtam a mancsát.
Elhallgatott, és nézett rám hatalmas vérvörös szemekkel.
Egy szót se szólt, csak bámult rám, és szorította erősen a kezem.
Hirtelen átölelt, és szorosan a kabátomba kapaszkodott.
Vonítani kezdett újra, és mint ha valamit suttogott volna a fülembe:
Kszönm...
Aztán elengedett, és úgy eltűnt a szemünk elől, hogy rá se eszméltünk...
Utoljára halottam még a vonítását, aztán csend telepedett az éjre.
Pár percig meg se mozdultunk, csak bámultunk magunk elé, mert nem tudtuk felfogni hirtelen mi történt...
Összeszedtük magunkat, és elindultunk haza.
Mindannyian nehezen hajtottuk álomra a fejünk, én még egy kicsit ébren voltam, és bámultam ki a teliholdra, amíg Lucyle meg Moszkov egymás mellett aludtak.
Kis idő múlva nekem is nyomta az álom a szemem, és nyugovóra tértem.
Másnap nem Lucyle sminkterrorjára ébredtem.
Egyedül voltam...Aminek örültem is meg nem is...
Hova tűntek? - ordítottam.
Aztán amikor kimentem a tetőtérre, megláttam őket, és megnyugodtam valamelyest...
Te bolond lány, azt hittem már elvitted sétálni Moszkovot – mondtam riadtan.
Ennyire szőke azért még én se vagyok – mondta okosnak látszóan.
Moszkov elkezdett szaladni felém, és úgy ledöntött, hogy a csigolyáim is megroppantak...
Ne Moszkov ne nyalj szét – mondtam nevetve. Megfulladok.
Milyen édes – mondta gyönyörködve Lucyle. Kutyus és a gazdi.
Nagy nehezen összeszedtem magam a sok szeretettől, és feltápászkodtam.
Néztük hármasba a tájat, a napfelkeltét, és csak aztán eszméltem rá, hogy zombi vagyok, és egyből be is ugrottam az ablakomon, mielőtt porrá lennék...
Hallom Lucyle hangos kacaját...
A nap többi része viszonylag normálisan telt, Lucyle kitakarította a lakásnak nevezett padlásom, Moszkov a nap nagy részét átaludta, én meg azon a Vérfarkason agyaltam egész nap, amíg el nem jött az egyetem.
Sétálgattunk be az egyetemre Lucyleval, ő átkarolta a kezem, én meg kínosan éreztem magam, szóval a szokásos, de hirtelen mindkettőnk orrát megcsapta megint az a szag...
Az a vérfarkas itt van az iskolába. - suttogtam Lucyle fülébe. De vajon hol.
Most nincs itt Moszkov hogy kiszagolja.
Hát – mondtam önbizalom teljesen. Most magunkra maradtunk. Keressük meg együtt.
Követtük a szagot, de amint észrevettük, hogy a mi termünkhöz vezetett, egyből lecövekeltünk...
Oly hirtelen léptünk be a terembe, hogy mindenki minket bámult, mint ha valami őrültek lennénk...
Gyorsan elvánszorogtunk a helyünkig, és leültünk...
A tanár jött, oktatott, mi meg totál össze voltunk zavarodva...
Csak mi érezzük ezt a szagot? - suttogtam Lucylenak.
Úgy látszik... - mondta közömbösen, és folytatta az írást.
Engem nem hagyott nyugodni, és szünetekbe próbáltam követni a szagot, de minduntalan elvesztettem a nyomát...Vagy visszavezetett a terembe.
Nap vége volt, már mindenki elment, de mi még ott beszélgettünk Lucyleval, és észrevettük azt az egyedül üldögélő fiút az első sorba.
Nincs kedved ide feljönni? - kiáltottam le neki.
Ránk nézett, és felvonszolta magát.
Leült velem szembe, kicsit félénken.
Hová tűnt ez a lány? - kérdeztem.
Nagyon aranyos fiúcska vagy – termett ott a fiú mögött Lucyle, és simított végig a nyakán.
Te lány. A frászt hozod arra a szegény fiúra. Túlságosan nyakmániás vagy.
Nyugi. Nem bántom. Nem ember.
Elkerekedett szemekkel néztem Lucylera aztán a fiúra.
Megint megcsapott az a szag, és akkor eszméltem rá.
Te vagy az! - ugrottam fel. Te voltál a Vérfarkas.
Annyira zavarba volt, nem tudott szegény merre fordulni.
Te bolond zombi, ne ijesztgesd már azt a szegény fiút – ölelte át Lucyle anyáskodóan a fiút.
Igen, Vérfarkas vagyok, de nem vagyok büszke rá... - nyögte ki.
Odaléptem hozzá, megfogtam gyengéden a kezét, és belenéztem a szemeibe.
Megint azt a fájdalmat láttam, amit akkor éjjel.
Nem kell félned – mondtam szelíden. Mi nem közösítünk ki téged. - simogattam meg a kezét. MI is olyanok vagyunk, mint te.
Végignézett rajtunk.
Az a rózsaszín bombázó mögötted Lucyle. A nagyon vadító vagány Vámpír. Bár sokkal jobban néz ki, amikor vámpír – mondtam kuncogva, amit Lucyle megint taslival jutalmazott...
Ez a bolond itt előtted – mondta Lucyle gúnyosan. Igor, a Zombi. Aki szeret napozni.
Fúúúúúúú – ordítottam Lucylera és elkezdtem üldözni a terembe.
Láttuk, hogy elmosolyodott.
Láttuk, hogy nevettél – karoltuk át két oldalról. Mi a neved?
Wolf – Suttogta halkan.
Elvigyorodtunk.
Mi más is lenne? - mondtam hozzáértően.
Végigsimítottan kissé érdes arcán.
Elvörösödve nézett bele a szemeimbe.
Jaj de aranyos – kiáltottam fel.
Lucyle furcsán nézett rám.
Ilyet se halottam még tőled – nézett rám furcsán.
Nem csak Te ujjonghatsz – mondtam vigyorogva.
Ti állandóan piszkáljátok egymást? - kérdezte Wolf halkan.
Mondhatni – mondtam. De mi csak így fejezzük ki az egymás iránti szeretetünk. - Vigyorodtam el. Remélem jó barátok leszünk. Simogattam meg Wolf fejét.
Rám mosolygott, bizonytalanul felállt, és megölelt.
Gyengéden átkaroltam, és apró könnycseppeket éreztem a vállamon.
Lucyle nagyon közel hajolt hozzám.
Ne merd elcsábítani vagy megrontani ezt a fiút – mondta hevesen és elrántotta előlem Wolfot.
Dehogy csábítom el – rántottam vissza.
Szegény Wolf úgy megijedt...
Mindketten átkaroltuk, és kiléptünk az iskola falai közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése