Japán Kertben

Japán Kertben

Annyira tetszik az a fiú...El nem tudom mondani mennyire.

De sehogy se tudok közel kerülni hozzá, vagy inkább úgy mondanám, hogy nem merek...

Beszélgetni se, mert félek attól, hogy megtudom róla, hogy heteró, és akkor teljesen összetörnék...

Annyira aranyos, amikor nevet, és még mondhatni sose tetszett még egy roma fiú se, mert alapjában véve elítélem őket...Mert mind lenéző, és bunkó...De ő nem, ő más.

De mint eddig minden ilyen dolgom ez is csak plátói, csak messziről csodálom őt...

Túl sokszor esek bele ugyanebbe a hibába...Nem tanulok sose.

Na de sebaj, eddig mindig túlléptem valahogy rajtuk, most is meg kell próbálnom.

Van épp elég gondom enélkül is...Annyi, hogy egész életemre maradni fog...

Nem tudom mért ver a sor engem, hogy ennyi problémánk van anyámmal...Bátyám meg vígan éldegélni az életét, mi meg itt szopunk...

Nemsokára se gázunk, se áramunk se internetünk nem lesz...Aztán már csak a házat veszik el a fejem fölül, és máris semmink nincs...Mehetünk az utcára.

Itt már csak az isteni áldás segít...

Mindennap könnyezve alszok el, és nem tudom, nem tudom mivel érdemeltük ezt ki...Kérdéseimre sose kapok választ, de nem is várok, már megszoktam.

Másnap eléggé égő szemekkel keltem, de már megszoktam.

Megyek, megmosom az arcom, és indulok a gyakorlatra, nehogy elkéssek, mert ez az egyetlen, ami életbe tart, ez a jó iskola, az, hogy láthatom azt a fiút, és hogy vannak barátaim...Semmi más.

Teljesen feketébe öltözök, valahogy nincs túl színes kedvem...

Fekete póló, fekete farmer, fekete tornacipő, a négy láncom, fel a csöves táskám, és indulás a suliba.

Egyetlen hely, ahol tudok még nevetni.

Egész úton járt az agyam, hogy mit kéne tenni, de semmi nem jutott eszembe...Annyi a probléma, és olyan kevés az idő arra, hogy megoldjuk...

Az iskolába legalább szeretettel fogadnak, ami apró mosolyt csal az arcomra, és melegséget a szívembe.

Egész gyakorlaton feküdtem, nem volt kedvem semmihez, és még az óra is dög unalmas volt...

Szünetbe gondoltam kimegyek a japán kertbe, mindig oda járok, ha egymagam akarok lenni, és csak elmélkedni.

Meg nagyrészt z ilyen gyakorlati napokon ott lógok az osztálytársaimmal, és hülyéskedünk.

Itt mindig csend és nyugalom van, semmi zaj, csak a természet hangjai.

Annyira örülnék...Ha most valaki szorosan átölelne, és nem engedne el, de én senkinek se kellek...

Kifekszek a fűre, nézem a szálldogáló felhőket, de minduntalan ugyanaz a gondolat motoszkál a fejembe...Hogy véget vessek az életemnek, mert nincs miért éljek...

Nagy elmélkedésemet recsegő levelek zaja zavarja meg.

Felkapom a fejem, és nem hiszek a szememnek...

Az a fiú jön felém, kék munkásruhájába, és fehér izom pólójába...

Szerintem már meghaltam, és a mennyországba kerültem, vagy képzelődök...

• Miért vagy itt egyedül? - ült le velem szembe.

• Elmélkedek – sóhajtottam, de már majdnem könnyeztem.

Amikor ránéztem, valami furcsa megnyugvást éreztem magamban.

• Valami gond van? - kérdezte Lace.

• Gond az van... - mondtam halkan. Csak senki se tud segíten... - csuklott hirtelen el a hangom.

Ijedten nézett rám, már a sírás kerülgetett.

Közelebb ült hozzám, és nézett engem.

• Elmondhatod, ha gondolod.

• Nem untatlak a problémáimmal – nevettem könnyezve.

Teljes erőből fejbe vágott.

• Ez fájt – morogtam.

• Ne beszélj már ilyen hülyeségeket. Az osztálytársad vagyok.

Még sose mondott nekem senki se ilyet...Eddigi osztályaimat nem érdekelte, hogy mi bajom...

Tudtam, hogy ez az osztály másabb, mint azok, de hogy ennyire.

Vajon ez lenne a normális?

• Elmondhatom.

Figyelt.

• Az életem eddig egy rakás szart nem ér...Egyre több a problémánk van anyámmal, és nem hogy kilábalnánk belőle, egyre jobban süllyedünk lefelé...Nemsokára se gázunk nem lesz, se áram, se internet, aztán már házunk se...

Megint a sírás kerülgetett, de folytattam.

• A bátyám itt hagyott minket a rengeteg adóssággal, ő meg vígan éldegél a ribanc barátnőjével, míg mi anyámmal itt szenvedünk, éhezünk, meg még jó pár dolog.

Eléggé meglepetten nézett rám.

Hirtelen feltérdelt elém, közel hajolt hozzám, és átölelt...

• Képzelődök...A sok problémától már begolyóztam...

Éreztem, hogy a szorítása egyre erősebb lesz.

• Egy ölelés mindig jól jön – suttogta a fülembe.

A szívem úgy megfájdult, hogy már nem bírtam visszatartani a könnyeim, és potyogni kezdtek a Lace izmos vállaira.

Szorosan magamhoz öleltem, csendesen sírtam, és csak annyit szerettem volna, hogy ez a pillanat örökké tartson.

Elengedett, belenézett könnyes szemeimbe, és rám mosolygott.

• Mindig van megoldás. Ne add fel ilyen könnyen.

• Igen...mondani könnyű...

Megint fejbe vágott...

• Itt már csak az isteni csoda segíthet – morgolódtam.

• Higgy.

• Nem vagyok isten hívő...

Annyira furán éreztem magam, ahogy beszélgettem vele...Talán megtöltött önbizalommal?

Pár másodpercig csak néztük egymást, aztán kicsit hátráltam, hogy nekidőljek a kőpadnak.

Miközben egy érdekes formájú felhőt néztem, Lace hirtelen betérdelt a lábam közé, és nagyon közelről figyelt engem...

• Mi-mi az? - kérdeztem ijedten.

Nem mondott semmit, csak nézett, és szinte szuggerált a kék szemeivel...

Sok szép szemet láttam már, de az övé sokkal szebb volt, talán azért, mert a fénybe világosabb volt.

Nem tehetek róla, teljesen belehabarodtam bazki...

• Tetszel... - mondtam nagyon halkan.

• Mit mondtál? - kérdezte elkerekedett szemekkel.

• Tetszel. - mondtam megint. Tudom, ezért most megvetsz, elítélsz, satöbbi...Sajnálom, gyakori hibám, hogy megtetszik valaki elsőre, pedig tudom hogy soh...

Hirtelen kapta el az állam, és hallgattatott el egy forró csókkal...

Most már tényleg képzelődök...Ilyen nincs, nem létezik.

Szét tette a lábait, rám ült, és szorosan átölelt.

Az a meleg érzés, ami átfutott rajtam...Már nem is emlékszem mikor éreztem utoljára ilyet...

• Te is tetszel nekem – suttogta a fülembe.

Mint ha villám csapott volna végig rajtam ez a pár szó...Az amiről már oly sok ideje álmodozom hirtelen megtörténik.

Bár csak másfél hete, de az most nem lényeges...

Bátortalanul nyúltam be a pólója alá, és simítottam végig feszülő izmos testén.

Én remegtem bele a gyönyörbe ő helyette...Enyhén szólva ki vagyok éhezve...

Lehámozta rólam a pólót, és félre dobta.

• Megláthatnak – mondtam halkan.

• Nyugi – tette az ujját a számra. Ilyenkor senki se jár itt kint – kacsintott rám.

Gyengéden harapdálni kezdte a nyakam, forrón végignyalta meleg nyelvével.

Minden porcikám remegett a gyönyörtől, óvatosan lehúztam én is róla a pólót, és megcsodáltam istenien jó testét.

Elpirulva néztem vele farkas szemet.

• Lehetne egy kicsit furcsa kérdésem?

Bólogatott.

• Te roma vagy?

Kicsit meglepődött a kérdésemre.

• Igen az vagyok.

• Éreztem a beszédeden – mondtam pironkodva. De nem zavar, nem ítélkezek feletted – hadartam. Csak... - szakadt félbe a mondandóm. Eddig mindig olyanokkal találkoztam, akik bunkók és parasztok voltak...nem gondoltam hogy vannak normálisak is.

Rám mosolygott.

Jaj, mindjárt elolvadok tőle...Na jó megint túl sok a nyál...

Megint belevörösödtem, ő meg kinevetett.

• Nem szép dolog kinevetni – morogtam. De... - mondtam halkan. Tetszik a hangod, nagyon. Nem tudom megmondani miért, csak valami megfogott benne, meg úgy mindened.

• Aranyos vagy.

Tuti meghaltam...Ez a nevetés...Meg tudna ölni, és fel is tudna támasztani.

• Nem lenne kedved egy kicsit beljebb menni? - kérdeztem tőle.

• Mehetünk. - pattant fel az ölemből, és nyújtotta ki a kezét.

Felsegített, megint hirtelen elkapta az állam, és csókot lehelt az ajkaimra.

Mint a méz olyan édes volt, és oly forró volt, mint egy meleg nyári nap.

Bementünk hátra a dohányzó részbe. Bár az konkrétan nem az volt, csak oda jártak dohányozni.

Meg akarnék fordulni, de Lace hirtelen elkap, és szorosan magához ölel.

• Hmm látom, vagyis érzem, hogy be vagy indulva – nyalta meg a fülem, és markolt rám...

Halk nyögés hagyta el a szám, kigombolta a nadrágom, lágyan belecsúsztatta a kezét, és gyengéden masszírozni kezdett.

Éreztem, hogy a lábamból kiszáll az erő, nem bírtam már állni...

• Szűz vagy még? - suttogta a fülembe.

Erőtlenül bólintottam.

• Milyen édes – kuncogott. Nekem adod a szüzességed?

Hátra fordultam, és belenéztem csillogó kék szemeibe.

Nem tudtam máshová nézni, csak néztük pár percig egymást...Mint ha minden dimenzió megszűnt volna...

Gyengéden fogta meg az állam, simogatta meg a kipirult arcom, sármosan mosolygott rám, és csókolt meg megint a napsütéses délutánba.

Egyik kezével magához vont, másikkal mögöttem kezdett matatni.

Hallom a gomb kattanását, bátortalanul nyúlok hátra, és markolok rá a férfiasságára.

Nyelek egyet, hátra fordulok, és majdnem elpattan egy ér az orromba...

Laza mintás bokszer volt rajta, és hát eléggé...látszott a lényeg.

Elpirultan fordultam előre, rásimult a mellkasomra, végighúzta forró kezét feszülő mellkasomon, és megint nyögés hangzott el a számból.

Kicsit beljebb mentünk a bokorba, letolta a farmerom, elővette merev tagját, és hozzádörzsölte a hátsómhoz.

Lassan kezdte betolni, hangosan felnyögtem, és gyorsan befogta a számat.

• Csöndesen – búgta a fülembe.

Egyik kezével biztosan tartott, másik kezével finoman ingerelni kezdett ott lent...

Már tényleg úgy éreztem, mint ha a mennyországba lennék, és egy angyal kényeztetne.

Gyengéden vonaglott bennem, lágyan harapdálta a nyakam, forrón lehelt végig a testemen.

Magabiztos volt minden mozdulata. Talán...Nem azt nem hiszem...Nem hiszem, hogy volt volna más fiúval együtt...Bár ki tudja.

Éreztem, hogy közel vagyok, nyögni akartam volna, de nem tehettem...

Még soha senki se érte el nálam...hogy elmenjek.

Varázs keze van, akármilyen hülyén hangozhat.

Megfeszül az egész testem, és ráélvezek az előttem növő fára, aminek most nem jut eszembe a neve...

Erőtlenül állok, Lace még mindig biztosan tart, és suttog a fülembe.

• Közel vagyok én is – mondta lihegve.

Gyorsabbra vette a tempót, olyan hangosan nyögött, hogy azt az egész gyakorlati helyen hallani lehetett, aztán belém engedte forróságát, és térdre esett velem együtt.

Lecsúsztam mellé a földre, és kipirult arccal néztem a szemeibe.

Megint elvesztem a tekintetébe.

Lihegtem egy párat, ő hirtelen megint feltérdelt elém, lágyan végigsimított az arcomon, és utoljára forró csókot lehelt a fáradt ajkaimra.

Összeszedtük magunkat, és mindketten kiterültünk a fűre.

Beszélgettünk, néztük a felhőket, és abba reménykedtem, hogy ez rengetegszer meg fog még történni velem.

Összekulcsoltuk a kezünk, egymásra néztünk, és visszamentünk a gyakorlati termünkhöz, mielőtt észre veszik, hogy ennyi időre eltűntünk.