A Múlt Titkai - 2. Fejezet

A Múlt Titkai – 2. Fejezet

Bevittek a rendőrösre, és várattak, amíg be nem idéztek engem...

El akartam magyarázni, hogy miért támadtam meg azt a szemetet, de le se szarták...Ennyit a rendőrségről...

Én kerülök börtönbe bazki azért mert ő megölte a barátom...Ilyen nincs, ilyen csak a mesébe van...

Fél év börtönbüntetésre ítéltek súlyos testi sértés miatt...

Az én ügyemet persze leszarták, mivel nem volt rá bizonyítékom...A széttépett képet odaadtam nekik, de azt mondták, hogy ezt én is összeragasztattam úgy, hogy rosszat akarjak annak a szemétnek...

Persze csakis...

Komolyan mondom minden összeesküdött ellenem...

Az a fiú fel se mert nézni a bíróságon...Legszívesebben hozzá vágtam volna a székem, de így is eléggé nagy szarba voltam...

Bevittek az egyik legszigorúbban őrzött börtönbe...Úgy csinálnak mint ha milliónyi embert mészároltam volna le...

Már egy hónapja rohadok itt bent...Úgyis megölöm, ha egyszer kijutok innen, nem hagyom ezt annyiba.

Most semmit se fogok a véletlenre bízni.

Átszállítottak egy elmegyógyintézetbe, mert azt a diagnosztikát mutatták ki nálam, mint régen..Ön és közveszélyes vagyok...

Nekitámadtam a rabtársamnak...

Remek...Átvittek a diliházba, kényszerzubbonyt adtak rám, és bezártak egy gumiszobába...

De most komolyan, lehet ennél rosszabb?!

Bár mindig lehet rosszabb...

Néztem magamat a tükörbe, de úgy be voltam nyugtatózva, hogy arra se volt elég erőm, hogy befejeljem a tükröt...

Gondoltam hátha szétvágja a nyakam, és végre meghalok.

Már három hónapja vagyok ide bezárva...Annyi nyugtató van belém tömve, hogy nem tudok normálisan gondolkozni semmin se...

Csak bámulok magam elé, mint egy agyhalott...

Próbáltam valamit kitalálni, hogyan lóghatnék meg innen.

Ennyi nyugtatóval a fejembe nem tudok logikusan gondolkozni...Valahogy ki kéne magamból tisztítanom ezt a szart...

Gondoltam megpróbálom vízzel hígítani, és akkor elmúlik valamelyest a hatása.

Teleittam magamat vízzel, ennek köszönhetően állandóan wécére kellett járnom...

És az kényszerzubbonyba eléggé nehézkes volt...

Próbáltam valami kibújót keresni azon a rohadt zubbonyon.

Ahogy elnézem, nincs bekamerázva ez a szoba, nem nagyon érdeklem őket.

Csak minden két órába jönnek, és begyógyszereznek, hogy nyugodt maradjak...

Végre nagy nehezen ki tudtam bújni abból a szarból.

Nagy valószínűséggel hangszigetelt a szobám, mert az ilyen szobákba mindig őrjöngő betegeket raknak, és nem kíváncsiak az őrjöngésére...

Ami azt jelenti, hogy el tudom törni a tükröt, és tudok belőle szúró fegyvert csinálni, mert nem hallják meg a tükör csörömpölését.

Azért azt nem tudom elhinni, hogy az én esetembe mért nem gondoltak ilyenre, hogy olyan szobába hagynak, amibe van olyan dolog, amiből tudok gyilkos eszközt csinálni.

Ha ön és közveszélyes vagyok, bármivel meg tudom ölni magam...

Attól függetlenül hogy kényszerzubbonyba vagyok...Alábecsülnek, másrészt meg nem néztek annyi horrort mint én.

Belevágtam ököllel a tükörbe, és felvettem egy nagyobb szilánkot, a többit meg az ágyam alá söpörtem.

Jól szétvagdosta a kezem, de valamiért nem éreztem most fájdalmat...A düh elnyomta a fájdalomérzetem.

Nemsokára letelik a 2 óra, visszaveszem a zubbonyom úgy, mint ha ugyanúgy lenne rajtam, mint ahogy rám rakták, és a jobb kezembe tartom a tükördarabot.

Vártam, nyitották az ajtót, a nő akarta volna belém szúrni a fecskendőt, de felálltam, és rávigyorogtam.

• Többet nem roncsolod szét az elmém - ordítottam el magam, szedtem le magamról a zubbonyt, és vágtam a nő nyakába a tükördarabot.

Hangos ordítás hasított az elmegyógyintézet falai között, itt volt az alkalom, hogy meglógjak ebből a diliházból.

Próbáltak elkapni, de a düh elhatalmasodott rajtam, és mindenkit leszúrtam azzal a tükördarabbal.

Már vér borította az egész testem, kirohantam a kapun, és eszeveszettül rohanni kezdtem.

Még mindig túl sok nyugtató volt bennem, nem tudtam normálisan futni, és elestem...

A tükördarab átvágta a kezem, és azt már megéreztem...

Muszáj volt felállnom, mert már többen is üldözni kezdtek...

Az elmém még nem volt tiszta, nem emlékeztem rendesen, hol lakik az a szemét...

Hirtelen begurultam egy gödörbe, és lapítottam, amíg el nem mennek.

Felültem, és az árok falának dőltem.

Véreztem...És egyre több vért vesztettem...Ha nem kapok sürgős ellátást, meg fogok halni...

Bár jobban belegondolva mért is lenne ez baj?

Na de nem ez a lényeg...Amíg nem álltam bosszút, addig nem megyek a pokolba rohadni.

Ted tudom hogy jó helyre került, mert rendes, és nagyon jószívű volt.

Azért szerettem őt annyira...Minden barátommal kedves, és barátságos volt, mindenki szerette őt.

Már csak elmentek innen azok a hülyék, megpróbáltam lábra állni, ami eléggé nehezen ment, mert alig maradt vér a testembe...

De legalább a nyugtató hatása kiment a testemből, és már tudom is, hol lakik az a szemét.

Mindenki megbámult az utcán...De segítséget még véletlenül se nyújtottak volna, csak sugdolóztak...

Nem is vártam mást az emberektől...

Nagy nehezen odavonszoltam magam a fiú házához, és megint elkezdtem verni az ajtót, de kezdtem egyre homályosabban látni...

Amire kinyitotta, a lábaim elgyengültek, összeestem, és minden elsötétült...

Egy ágyba ébredtem, és az a fiú ágaskodott felettem...

Utána akartam volna kapni, de nem volt elég erőm hozzá...

Megpróbáltam felülni.

Végignéztem magamon, és a sebeim be voltak kötözve...Álmodom.

Rá nézek.

• Légy szíves, had magyarázzam meg.

...Mivel bekötözött, és nem haltam meg, sajnos, ezért meghallgatom.

• Figyelek – tettem karba a kezem.

Nyelt egyet, és belekezdett.

• Én régen...drogfüggő voltam. Szerencsére már kigyógyultam belőle. És amikor... - hanyatlott meg egy kicsit a hangja. A fiúddal találkoztam...Akkor ő már halott volt.

Lerökönyödtem...

• Mi van? - háborodtam fel. Nem te ölted meg?
• Nem...És az, amit mondtál, hogy képek voltak róla, az...a drog hatása miatt volt, hallucináltam, és nem voltam a tudatomnál...Nem is emlékeztem, hogy ilyeneket csináltam volna...

Teljesen megzavarodtam...Akkor nem ő ölte meg...Akkor meg ki a jó franc volt?!

Megint a fejemet fogtam, de belehasított a fájdalom a karomba.

Összerezzentem.

Néztem őt, de ez a drogos dolog...Valamiért sántított...

• A külsőd alapján nem mondanám meg, hogy te droghoz nyúlnál. - sandítottam rá. Teljesen átlagos vagy, és ránézésre mindened megvan, akkor mért nyúlnál droghoz? Csak azok drogoznak, akiknek valami súlyosabb lelki problémájuk van, vagy a haverjai belerángatják.

Elfordult.

• A...Barátaim vettek rá ilyenre.
• Ha egy barát rávesz ilyenre, az szerintem már nem barát – kúsztam fel egy kicsit, hogy az ágy támlájának dőljek.
• Már nem tartom velük a kapcsolatot...De a lényeg, hogy az amit tettem, az nem szándékos volt...nem voltam eszemnél.
• Jó megértettem.

Gondolkozóba estem.

• Hmm. De ha nem te voltál, akkor kicsoda?

Csóválta a fejét.

Eddig azt hittem jó úton vagyok ahhoz, hogy megtaláljam Ted gyilkosát, de teljesen félre lettem vezetve...

Sose fogom már megtorolni Ted halálát...

Éreztem, ahogy könnyek kezdtek folyni le az arcomon...

• Miért...Miért büntet engem a sors? - ordítottam el magam, és vertem bele a falba.

Megint beleremegett az egész testem a fájdalomba, de nem érdekelt...

Felálltam, és ütni kezdtem a falat teljes erőből.

Az a fiú próbált meg lefogni.

• Ne okozz magadba még több kárt – kiabált rám.
• Hagyjál békén – löktem el magamtól. Te ezt nem értheted – mondtam könnyezve.

Csak azért se hagyott békén...

Megpróbáltam megütni, de nem volt már erő a kezembe, rádőltem a vállára.

• Miért...Miért miért miért? - zokogtam.

Erős szorítást éreztem magamon...Átölelt.

Nem...Valamiért nem akartam ellökni magamtól.

Annyira jól esett most ez, még ha megtette azt, amit tett.

Erőtlenül emelem fel a kezem, és próbálom köré fonni, de nem megy...Semmi erő nem maradt bennem.

Térdre estem, és könnyesen bámultam magam elé.

Letérdel elém, és néz rám méregzöld szemeivel.

Nem mondott semmit, csak letörölte a könnyeim, és gyengéden magához ölelt.

Simogatta a hátam, de...Nem tudtam abbahagyni a sírást...

• Nyugodj meg – mondta halkan.

Furcsa hatással volt rám a hangja...

Most hogy belegondolok...Nagyon precízen van bekötve a kezem.

Megpróbáltam ellökni magam egy kicsit tőle, és a szemébe nézni.

• Hogy kötöztél be engem?
• Orvos vagyok.

Nem is gondoltam volna...

• Megszöktem...a diliházból – mondtam hallgatagon. Most keresnek engem, és nem akarok oda visszamenni, mert telenyomnak nyugtatóval.
• Ha nem ölsz meg, maradhatsz nálam.
• Megpróbálom túltenni magam azon, amit láttam a képeken...Nehéz lesz, de muszáj lesz.
• Gyere, ülj fel az ágyra – segített fel. Hozok neked valami normális tiszta ruhát. - mondta, és indult meg a szekrénye felé.

Valami furcsa érzés kerített hatalmába...

Ez a fiú...Valamiért Tedre emlékeztetett...

Pont ugyanolyan kedves, és gondoskodó volt...Ez vajon véletlen?

Néztem őt.

• Valami baj van? - kérdezte.
• Nem. Csak emlékeztetsz a barátomra... - mondtam hallgatagon és a szívemhez kaptam. Mi a neved?
• Ted – lépett oda hozzám, és nyújtotta át a ruhát...

Azt hiszem rosszul hallottam...Elsápadtam.

• Mi történt? - kérdezte riadtan.
• Őt is úgy hívták.

Elkerekedett szemekkel nézett rám.

• Hmm. Furcsa.
• Határozottan – mondta.
• Én Hoch vagyok – jegyeztem meg halkan.

Kiment a szobából amíg átöltöztem.

Felvettem a szürke pólót, meg a fekete szabadidő nadrágot amit adott, és visszazuhantam az ágyra.

Bejött, és leült mellém.

Igaz, már kaptam választ néhány kérdésemre, de még mindig elég homályos, hogy ki volt az, aki megölte Tedet.

Ránéztem.

• Nem értem, hogy került oda az a fényképezőgép a nagyszüleim hátsó kertjébe.
• Ezt magam se tudom...Nem emlékszem azzal kapcsolatba semmire.
• Próbáld meg feleleveníteni könyörgöm...Hátha előrébb jutok azzal, hogy ki ölte meg a barátomat.

Erősen gondolkozni kezdett.

• Semmi nem jut most eszembe – mondta elkeseredetten. Majd holnap megpróbálom újra. Nagyon kimerült vagyok. Rengeteget dolgoztam.

Bólintottam.

• Ha gondolod alszok kint a kanapén.
• Nem szükséges – feküdtem le nyugodtan az ágy jobb oldalára.

Lefeküdt ő is, és volt egy kis hely közöttünk.

Felé fordultam, és néztem őt.

Levette a szemüvegét, és rám nézett.

• Valami baj van? - kérdezte.
• Nem tudok elaludni... - morogtam. Nem megy. Nagyon fáj mindenem...

Gondolkozott.

Hirtelen felpattant az ágyból, és kiment a szobából.

Pár perc múlva visszajött egy bögrével.

• Csipkebogyó – nyújtotta át. Idd meg, és elalszol.
• Ugye nem raktál bele nyugtatót? - kérdeztem gyanakvóan.
• Dehogyis – háborodott fel, és sértődött meg.

Megittam, félre rakta a bögrét, ledőltem, és éreztem, ahogy lecsukódik a szemem, és már aludtam is.