A Múlt Titkai - 4. Fejezet

A Múlt Titkai – 4. Fejezet

Már teljesen besötétedett, és olyan csend volt, hogy a lélegzésünket is lehetett hallani.

Elindultunk a háza felé, de hirtelen nyílni kezdett az ajtó, és visszaugrottunk.

Valahova indult ez a szemét...De az erdő irányába...Képzelődöm, vagy ez tényleg ilyen egyszerű lenne...Valami itt nem stimmel.

Utána iramodtunk, de nem kapcsolhattuk fel a lámpát, mert tuti észrevesz.

De vajon mi a tökömet keresgél ilyenkor itt kint?!

Pár pillanatra nem figyeltem...És egy kötél hurkolódott a lábam köré.

• Bassz... – ordítottam volna el magam, de Ted elkapta még időbe a szám.

Egy rohadt csapdába estem, és a fán lógtam...

Az a szemét szerencsére nem vett minket észre, de most már volt tippem, minek mászkálhat itt kint...

Biztos valami védtelen állatot keres, ami beleesett a csapdájába, és nyugodtan felzabálhatja...

Utálom a vadászokat...Nem mondom, hogy nem eszek húst, de mondjuk a rókát meg medvét meg hasonló nem haszonállatot minek leölni...

Az ilyen embereket addig kínoznám, amig élet van bennük.

Jobban kell vigyáznom, mert lehetnek medvecsapdák is, azok meg tőből levágják az egész lábam...Majdnem az egészet...

Ted levágott a kötélről, és megint a fazon nyomába eredtünk.

Hirtelen megtorpant, és mi is.

• Túl hangosak vagytok – kuncogott.

...Mi a jó franc van?! Tudta, hogy itt vagyunk? Nem...az nem lehet.

• Te szemét – kiabáltam rá. Te vetted el a barátom életét. - mondtam ridegen. És van pofád nevetgélni, mint ha semmi se történt volna? - háborodtam fel.

Megfordult, és ránk világított.

Olyan...Elvetemült vigyor ült a pofáján, hogy kirázott a hideg...Ez valami elmebeteg szociopata állat...

Elkezdett közelíteni felénk, és megint az a..kurva kés volt a kezébe, ami megcsillant a fénytől.

Én is elővettem a késem, és nekirohantam annak a szemétnek.

Kitért előlem, és elkapta az egyik kezem...

Kicsavartam a kezem a kezéből, és oldalba rúgtam.

Kicsit megingott, itt volt az alkalom, de amikor le akartam volna szúrni, elkapta a kezem...

Ez...Ez nem egy egyszerű ember bazki...Ennek még ereje is van, és értelmesen is tud gondolkodni...

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz...De nem fogom hagyni magam.

• Te rohadt szemét – ordítottam rá, szakadtam ki a kezéből, és megint neki rohantam, de megint kitért előlem, és kigáncsolt.

Nyers erővel nem megyek semmire...Ki tud térni a támadásaim elől...

Hmm...

Amíg gondolkoztam ő felém ágaskodott, és a nyakamhoz szegezte a kését...Bazmeg...

Tedet sehol se láttam...Elmenekült volna?

Amire feleszméltem, Ted ment oda a fazon mögé, emelte fel a kötelet, amin az előbb lógtam, és húzta a pasas nyaka köré.

Lerángatta rólam, felpattantam, és teljes erőből gyomron rúgtam.

Ráültem, és közel hajoltam hozzá.

• Most fordult a kocka – hajoltam közel hozzá. A boldogságomat vetted el... - mondtam ridegen. Széjjel téplek – ordítottam el magam, és szúrtam bele a gyomrába a kést.

Újra és újra és újra beleszúrtam mindenhová ahol csak értem, mindenfelé fröcsögött a vér, és már Ted próbált engem lefogni.

• Hoch, elég volt, már nincs benne semmi élet – rángatott le róla.

Elejtettem a késem és néztem a vérbe ázott holttestet.

• Remélem ő is annyit szenvedett, mint Ted. De attól függetlenül, hogy az erdő közepén vagyunk, nem hagyhatjuk itt.

Ted bólintott, és visszamentünk a pasas házához, ahol láttam egy ásót.

Visszamentünk a hullához, de nem volt sehol...

• Ilyen nincs...Ilyen nem létezik – fogtam a fejem, aztán hirtelen valakinek a kezei nehezedtek rám.

Az a szemét elkapta a nyakam, és megint nekem szegezte a kését...

Bazmeg ez meg milyen ember, hogy egy ilyet túl tud élni?!

• Ezt megszívtátok – nevette el magát.
• Azt te csak hiszed – szólalt meg mögülünk Ted, és vágta teljes erőből a pasast fejbe a lapáttal.
• Szép – néztem rá.

Muszáj valahogy biztosítanunk, hogy ne keljen fel többet...

Erőt vettem magamon, felemeltem a lapátot, hatalmasat ordítottam, és levágtam a lapát élével a pasas fejét.

Ezt már csak nem élte túl...

Felszedtük a holttestet, és bevittük az erdő legmélyére, ahol még az állatok se áshatják elő.

Ted ásott egy jó nagy gödröt, ráköptem a holtteste, és belerúgtam a gödörbe.

• Remélem a pokol mélyén fogsz megrohadni, ott is biztos találkozni fogunk.

Ted betemette a hullát, és elindultunk haza.

Valamelyest megnyugodott a lelkem, de még mindig hiányzott valami...De nem tudom, hogy micsoda.

• Mi bánt téged? - nézett rám Ted. Megöltük.
• Magam se tudom... - mondtam zavartan. Valami ürességet érzek belül, de nem tudom mit...

Ezután nem szóltunk semmit.

Boldognak kéne lennem, hogy megbosszultam Ted halálát, örültem is neki, de valamiért mégis fájt a szívem.

A kezem azóta se gyógyult meg, és még mindig fel van kötözve...Szerintem már örökre lebénult, csak Ted nem akarja megmondani nekem...

Már fél éve éltem együtt Teddel, de amióta eltettük azt a pasast láb alól, nem látogattam meg Ted sírját.

Be kellett pótolnom.

Ted a távolba maradt, és nézett engem.

Letérdeltem a sír elé.

• Szia – simogattam meg a sírját. Sikerült eltennem láb alól azt a pasast, de...valamiért még se vagyok teljesen boldog – fogtam meg a szívem.

Nem értem mi bajom van...

Megint eleredtek a könnyeim...

Ted sírjára borultam, és zokogni kezdtem.

• „Ne sírj” - mondta egy ismerős hang.

Felkaptam a fejem, de...szerintem káprázott a szemem...Tedet láttam, vagyis nem láttam...

Szellemformájában jelent meg előttem, nézett engem, és mosolygott rám.

• Álmodom?
• „Azért fáj a szíved, mert nem tudtál elbúcsúzni tőlem” - mondta Ted szelleme.

Megint összeszorult a szívem.

Ted közelebb lépett hozzám, és éreztem, ahogy megsimogatta az arcom...

Remegni kezdtem...Úgy sajgott a szívem.

Újabb könnyek csordultak le a szememről.

• „legyél boldog” - mondta Ted szelleme. „az a fiú boldoggá tehet téged. Tudom, súlyos dolgot követett el, de látod mennyi mindent megtett érted? Megbánta már. Szeretném, ha boldog lennél vele”

Lefagytam pár pillanatra Ted szavaitól...

• Rendben – bólintottam.

Ted utoljára rám mosolygott, megsimogatta az arcom, és hátat fordított nekem.

Egy erős fény felé vette az irányt, aztán végleg eltűnt...Átlépett egy szebb világba.

Pár könny megint leszaladt az arcomon, de elmorzsoltam.

Ted jött oda hozzám, és fogta meg a vállam.

• Jól vagy? - nézett rám.
• Persze – egyenesedtem ki és mosolyogtam rá.
• Te...most tényleg mosolyogtál? - nézett rám meglepetten. Amióta ismerlek egyszer se mosolyogtál.
• Nem volt rá okom – mondtam, és tettem a szívemhez a kezem. De most már megnyugodott a lelkem – fogtam meg Ted vállát. Végső búcsút vettem tőle.
• Igen? - nézett rám.
• Láttam őt, hallottam őt, és éreztem is őt egy kicsit, ahogy megsimogatta az arcom. Azt mondta, legyek veled boldog, és bocsássak meg neked, amit vele tettél.

Elpirult, és elfordult.

Megfogtam az állát, és közel húztam magamhoz.

• Nagyon aranyos vagy, pont mint ő volt – mosolyogtam rá, és csókoltam meg a napsütéses délutánba.

Elszakadt az ajkunk egymástól, felnéztem az égre, és egy újabb könnycsepp csordult le az arcomon, de az már nem szomorúságból, hanem örömtől.

Elmorzsoltam, átkaroltam Tedet, és elindultunk haza.